Tél

Szűnni nem akaró fagyos szél kósza pelyheket hint,
leesett az első hó tél van már megint.
Zimankós ködfátyolba burkolózva érkezik a hajnal,
néha néha gyéren előtörő napsugarak küzdenek a faggyal.

Fagyos zord ablakokon áttetsző apró jégvirágok nyílnak,
melyekre a környékbeli gyerekek mókás betűket írnak.
Egy eltévedt kósza madár fújja magányos dalát,
kicsit feledteti talán az életben maradásért vívott harcát.

Egy csöppnyi tavaszt lop ebbe a zord fagyos világba,
melegséget mindazok szívébe ki útján arra járva őt meglátta,
az út menti meztelen tölgyfa ágán szomorúan ülve,
langyos tavaszi estéket idéző bánatos dalába merülve.

Játszadozó gyerekek hangos kacagása hallatszik a távolból,
a tükörsima jéggé fagyott hegyoldalon suhanó szánkókról,
föl-le ugrándozó lurkók, ők azok kik igazán élvezik a telet,
egy szeplős barna copfos kislány hangosan nevet.

Ritka őszinte öröm, meghitt béke talált rám,
ahogyan néztem őket a hegy másik oldalán.
Elfeledett gyermekkorom őszinte örömeinek emléke tárult elém,
minden szépségével, ártatlanságával ahogyan a kislány nevetett felém.

És én csak néztem az emberek teste lehelte párát,
ahogyan ajkuk körül kecsesen járja a táncát,
rohanó emberek szegényesen mind csak sietnek, szemük csak előre lát,
nem veszik észre a bennünk rejlő elfeledett gyermek lelkű csodát.

Budapest. 2005.12.30.