Csendesen

A megfáradt szavak most pihenni térnek,
lágyan, csenden amint lelkemhez érnek.
Fáradt gondolataim sebeiből nem vérzek,
nem bánthattok többé bánatot nem érzek.
Kínzó ármányaid lelkembe nem tépnek,
elmém tisztaságát megtartom ily épnek,
átadom lassan a körül ölelő halk szépnek.

Csendben bólogatnak a fák viharos estén,
csöndre int a sötétség, körbefon enyhén,
álmos szemekkel bámulok párás lencsén,
halk álom felé lomhán baktatva menvén,
egyre fáradtabb már pihenni vágyó elmém,
uralja a csönd angyala békésen, gyengén.

Nem szállok most vele fölösleges vitába,
nem kulcsolom kezeim hasztalan imába.
Elrendeltetett dolgaim nem teszem tisztába,
újra és újra fejem nem hajtom ebbe az igába,
vallomásaim nem szólnak többé némán hiába.

Nézem amint apró hópihék ablakomra szállnak,
szépen lassan sűrű egybefüggő takaróvá válnak.
Mielőtt elmossák szemeim előtt cikázó árnyak,
szemem lehunyom, csendesen csapkodó szárnyak,

halk lüktetése töri meg ezt az egyetemes rendet,
susogása kitölti most a mindent átfogó csendet,
szél tépázza, hallani lehet amint némán reszket.

Lassan elmúlik nem marad más utána csak békesség,
csönd borította megnyugtató lassan pulzáló fényesség.

Budapest. 2011.07.16.