Korcs Szerelmek

Szeretete meghalt, mint a fák lassan,
áldozatává vált ennek a beteg életnek,
Történetét én láttam, hogy elmondhassam,
hogyan születtek és haltak eme korcs szerelmek.

Benne mindenki csak a gyilkost látja,
hiszen kíméletlenül ontotta mások életét,
a feldühödött tömeg mind a kivégzését várja,
de ne ítélkezzünk előre míg nem ismerjük történetét.

Húsz évvel ezelőtt élt egy szeplős barna copfos kislány,
akár az önök lánya is lehetne,
ki mosolygós volt és mindig vidám,
egyetlen vágya csupán egy kistestvért szeretne.

Bár nyolc éves, mégis már szimfóniákat komponált,
kitűnő tanuló és minden szabadidejét a művészetnek szenteli,
olyan fiatal, olyan ártatlan még senkit sem bánt,
iskolából hazaérve egy napon alkoholista apja anyukáját halálra veri.

Ö az ajtóban állt, végig kellett néznie,
különösen kegyetlen tettéért halálra ítélték,
sajnos túl későn ezért egy asszonynak kellett elvéreznie,
a döbbenten gyászoló rokonok a lány örökbe adását kérték.

Így került ő egy tökéletesnek tűnő családhoz,
látszólag szerető gondoskodó nevelőszülőknek tűntek,
ám az élet számára újabb rémálmokat hoz,
melyek egy gyermek lelkéből szörnyeteget szültek.

Nevelő apja köztiszteletben álló személy,
benne mindenki csak a becsületes üzletembert látja,
senki sem gondolna rá mellette mekkora veszély,
leselkedik szegény meggyötört lelkű lányra.

Egy szörnyeteget napról napra csak rejtegetett,
egy szörnyeteget melyet maga előtt is tagadott,
melyet napról napra csak éheztetett,
mely zavarodott beteg elméjében lakott.

Szüntelenül tombolò beteg vágyai csillapítását kereste,
irigy szemmel hónapokig csak leste ártatlan báját,
míg végül egyedül maradtak egy este,
ő megerőszakolta nyolc éves nevelt lányát.

A lány nem szólt senkinek túlságosan félt tőle,
öt évig zajlott ez így ő szótlanul tűrte.
Rettegésben tartotta szinte már menekült volna előle,
végül éppen ő volt az ki a háztól elűzte.

Igazából nem tudni miért tette, talán félt, hogy idővel rájön valaki,
talán mikor rá nézett mindig csak a saját gonoszságát látta,
talán nem volt már vonzó számára a teste, talán felébredt benne valami,
valami emberi érzelem, talán bűntudat bántja...

Öt évvel ezelőtt belépett egy gyermek,
eme békés kertvárosi ház rozsdás kis kapuján,
áldozatává vált egy olyan embernek,
kit kegyetlenségéért nem ítélnek el soha tán!

Más emberként távozott üresen kiégve,
valamit elvesztett akkor, lelkében valami megszakadt,
rákényszerült, hogy prostitúcióból élve,
tengődjön nap mint nap a szabad ég alatt.

Öt évvel ezelőtt élt egy gyermek valahol,
ártatlan lelke oly sok álmot szőtt,
most mégis magányosan egyedül barangol,
lelkében lassan egy szörnyeteg nött.

Túl fiatal bár még csak tizenhárom,
de élni akar élni minden áron,
őt már csak az utca várja,
ördögi köreit nap mint nap újra járja.

Az utca soha nem mondja neki, hogy ráunt már a testére,
nem csalja meg, nem rúg be, nem jön haza részegen estére.
Nem bántja, nem veri őt soha agyba főbe,
az utca az egyetlen barátja, védelmezője, testőre.

Hamar beilleszkedik bár sokszor álomba sírja magát,
nincs vele senki sehol egy igaz barát,
ki kezet nyújt, ki egyengeti útját,
ki segítene feledni neki kegyetlen kínzó múltját.

Esténként álmodik, hogy más életét éli,
ám mikor felébred már érzi és könnyes szemekkel nézi,
a való életben mivé is válnak az álmok,
elvesznek, mint porba hullott apró ragyogó gyémántok.

Minden napja az életben maradásért folytatott küzdelem,
embernek maradni így is bármennyi sérelem,
bármennyi fájdalom érje mégis büszkén haladt,
kínokkal szegélyezett útján lelke gyermeteg maradt.

Még mindig hisz csak egy gyermek belül,
még ha álmára sötét ború terül,
néha nem is emlékszik ki volt valaha,
néha tovább indulna, néha inkább maradna.

Végül utolérte őt is mi elpusztítja azt,
ami groteszk életében remény, álmokat fakaszt.
Az a pillanat mikor rádöbbenünk,
milyen jelentéktelen is a mi életünk.

Egyetlen barátja egy hozzá hasonló lány volt,
ki meggyötört arcára néha mosolyt varázsolt,
ki oltalmazó szárnyai alá fogadta, ki megmutatta neki,
hogyan élje túl az utcán és így is, hogyan maradjon emberi.

Kapcsolatuk olyan volt, mintha a testvére lenne,
amire mindig is vágyott amit kislány kora óta szeretne.
Azután egy napon a világ újra a nyakába szakadt,
életét újra kellett értékelnie, ismét csak egyedül maradt.

A lány egy napon nem tért haza többé,
nem bánthatja már senki csak alszik örökké,
nem messze egy sikátorban ahol testére rátalált,
heroin túladagolással hívta magához a halált.

Nem adhatott már semmit neki mindent megtanult,
ez volt az utolsó vizsga szemében a fény megfakult,
nem volt már az az ártatlan kislány aki kihasználható,
valami mássá vált, vissza már nem fordítható.

A lány kiben egy világ összedőlt,
kit száz és száz kín szüntelen gyötört,
mégis mosollyal az arcán várta a halált,
már nem szenved többé, már nyugalmat talált.

Most már értette, hogy mit is talált,
most már értette mindent amire életében várt,
el már csak ezáltal érhette,
mosolyát most már ő is értette.

Hiszen köztünk minden pillanat,
múltjából felderengő minden gondolat,
minden nap újabb megaláztatás,
újabb szenvedés várta semmi más.

Minden nap elvesztett valamit,
minden nap meggyűlölt valakit,
azért amit vele tettek újra meg újra,
emberi méltóságát darabokra zúzva.

De most már nem kaphat több pofont,
nem veszít el több barátot rokont,
nem veszít el többé féltett álmokat,
bűnösök közt ő egyszerű áldozat.

Bűnösök közt cinkos aki néma,
ki szótlanul tűr és egyetért néha,
ki az igazságért ki nem állt,
az segítségért hiába kiállt.

Most már ő is tudta, most már értette,
azt ami a lelkében zajlott, azt amiért tette.
Néha az élet belénk fojtja azt,
mi reményt adna, mi álmokat fakaszt.

Csupán magába kellett néznie,
mindent amiért érdemes volt élnie,
elvették tőle, fel mégsem adta,
emlékének ezzel tiszteleg megfogadta.

Az életben mindenért amit tovább viszünk,
valamit hátra kell hagynunk, valamit amiben hiszünk,
valamit ami talán fontos volt nekünk,
de nem dönthetünk, az út megy tovább velünk.

Ismét csak gombócot formált torkában a fájdalom,
és ő nyelt egy nagyot, arcára kiült a szánalom.
Tovább indult újra, lelkére komor fájdalom terül,
valamit hátrahagyott, csak ment tovább egyedül.

Csak ment ment tovább járta útját,
de sehol sem tudta feledni sötét múltját,
bármit is tett emlékeit megfertőzte mára,
örökké emlékezni fog a lány mosolygó arcára.

Azután eltelt húsz év amiről sohasem mesélt,
talán csak el akarta feledni mindazt amit megélt,
mikor azt hitte ő már semmit sem érhet el,
a szerelem először benne akkor éledt fel.

Egy újabb éjszaka, egy újabb lezüllött bár,
egy újabb kuncsaft kiket jól ismert már.
Egyetemista fiúk, változatosságra vágyó férjek,
tanárok, politikusok na és a perverz vétkek.

Most épp egy alkoholista ki örömét már csupán abban találja,
egyetlen célja, hogy leihassa magát a halálba.
Nyilvánvalóan zavarodott ki halálra inná magát,
de a pénz az pénz és ma ő fizette meg társaságát.

El is ment hát vele bár együtt sohasem háltak,
mégis minden este a sarki motel szobájára jártak.
Ez a férfi ki lélekben leélte már életét,
meghalni vágyott már, mégis utolsó lélegzetét,

Megosztani vágyott valakivel kire életében várt,
kinek nem számított, hogy ő csupán egy prostituált.
Eleinte csak a pénzéért ment el vele,
idővel alakult ki iránta igaz szeretete.

Bármilyen furcsa is szerette őt és nem csak sajnálta,
talán azért mert ő volt az egyetlen ki benne, nem csupán az örömlányt látta.
Ki megérdemelte azt az őszinte érzelmet,
melynek ő adott először életében értelmet.

Bár csupán egy őrült vesszőfutás,
néhány röpke óra és semmi más,
mégis jobban szerette őt, mint bárkit,
segíteni próbált rajta, megtett volna bármit.

Végül egy napon elérte amire vágyott,
ő csak nézte, tehetetlenül csak állt ott.
Őrangyalként védte, őrizte életének utolsó percét,
még egyszer átölelte fáradt, élettelen testét.

Majd kisétált, úgy érezte nem maradt semmi a szívében,
ez már neki is sok volt egyedül maradt, mint egy gyermek vétlen.
Megelégelte golyót akart röpíteni fejébe,
fegyveréért nyúlt szakadt nadrágjának zsebébe.

Ötezer forint csupán ennyi volt a pisztolya mellett,
ekkor eszébe jutott amit ezért a pénzért tennie kellett...
Úgy érezte ha nem költi el akkor hiába volt,
betért hát egy bárba meginni pár pohár bort.

Lesz ami lesz, elissza a pénzt azután vége,
nem várt már semmit az élettől, mintha nem is élne.
Mikor odalépett hozzá egy szolid fiatal lány,
arca gondterheltnek hatott s valahogy mégis vidám.

Jól nevelt gazdag városi lánynak tűnt,
ki nem követett még el soha semmi bűnt.
Gyanús volt neki vajon mit akarhat,
egy magafajtát meg miért zavarhat?

Igyekezett úgy tenni mint aki észre sem vette,
de a lány társaságát töretlen kereste.
ő görnyedten ült tovább a pultnál érdektelen,
ám a lány tovább kérlelte; miért nem beszélsz velem?

Pont amilyen szerénynek tűnt épp oly rámenős,
úgy beszélt hozzá, mint valami régi jó ismerős.
Ő még csak rá sem pillantott, üveges szemekkel a földet nézte,
de a lány társaságát oly hevesen, oly rámenősen kérte.

Túl fiatal vagy még akinek nem itt van a helye,
gondolta, végül mégis csak szóba elegyedett vele.
Nem tudni miért nem mondta el sohasem,
ezt a titkát nem árulta el nekem.

Talán fiatalkori énjét látta benne,
talán elvesztett gyermekkorát kereste.
Talán ő benne látta ami lehetett volna belőle,
talán fiatal ártatlanságától kapott új erőre.

Eleinte talán csak a lány pénze motiválta,
és később ott akarta hagyni, miután kihasználta.
Végül egy átmulatott éjszaka után együtt távoztak,
még nem tudhatták, egymásban a szerelemmel találkoztak.

Az élet csodát adott eme két embernek,
egy tiltott románcot, egy újabb korcs szerelmet.
Mely bár mások szemében bűnnek számít,
mégis őszinte tisztasága felülmúlt bármit,

Bármit amit eddigi életem során láttam,
oly tiszta tűz égett abban a két lányban.
Teltek a hetek, hónapok múltak,
románcukkal egy családot örökre feldúltak.

A lány elköltözött otthonról, hogy vele éljen,
napról napra haza máshová térjen.
Nap mint nap mások előtt megalázottan,
dacosan, adrenalin mámorban ázottan.

És működött is ám rózsaszínű fátyolba burkolt tökéletesnek tűnő álmukra,
újra sötétség borult az élet egy utolsó kegyetlen leckét tartogat számukra.
Küzdenie kellett még neki, ki azt hitte már mindent megélt,
ki azt hitte megjárta már mindazt, amitől más csak valaha félt.

Egy újabb züllött bár, egy újabb éjszaka,
egy jól öltözött úriembert kísért most haza.
Ám a megszokott helyett most valami egészen más várta,
hirtelen magát egy beteg, kéjgyilkos ember házában találta.

Amikor fegyveréért nyúlt nem csupán saját biztonságát látta,
szerelmére gondolt ki ma reggel is hűen hazavárta.
A hangtompító csupán egy suttogást hallatott az éjben,
térdre rogyott, minden ízében reszketett ruhája úszott a vérben.

Váratlanul tüzelt a férfinak esélye sem volt reagálni,
hirtelen csönd lett egyedül ö akart kiabálni,
ám a torkát egy hang annyi sem hagyta el,
lelkét gyötrő kérdéseire senki sem felel.

Ha bántasz valakit olyan mintha más emberré válnál,
mintha magadra maradnál, mintha két részre szakadnál,
mintha a világ megingott megrengett,
mintha minden rászakadt volna majd csend lett...

Kínzóan üres természetfeletti csend,
mely körbefon, elmédben lassan felborul a rend.
Egy napon ha elérünk ide csak egy dolgot tehetünk,
mikor a halál a szemünkbe kacag, majd visszanevetünk.

Ő volt az első áldozata a többi már könnyedén ment,
haldokló lelkének most már semmi sem szent.
Valami kihalt belőle, valami ami emberré tesz minket,
valami ami a helyes útra tereli, olykor kiszámíthatatlan tetteinket.

De honnan ered ez a kegyetlenség? Ilyen lenne maga az élet?
gúnyosan felvillantva mindazt a jót és szépet,
amit megélhetnénk, nekünk mégis csak a fájdalom és szenvedés marad,
bizonyos idő eltelte után elménkben egy szál megszakad.

Vele megtörtént ez azon az estén,
tizenhárom ember halála szárad megzavarodott lelkén.
Szeretete meghalt lassan mint a fák,
egy rémült kislány volt kitől az életet ellopták.

A tárgyaláson még szerelme is ellene vallott,
ő csak ült szótlanul, elfogadta mindazt amit hallott.
Az emberek undorodva nézték, megvetették, leköpték,
ez a társadalmi csőlátás, hiszen nem is ismerték.

Mégis felállva tapsoltak azon a napon mikor egy halottat ítéltek halálra,
hiszen az emberséget kiölte már belőle az élet és saját családja.
Akkor elgondolkoztam azon, hogy ezeket a szörnyeket akiktől rettegünk,
valójában a mi bűnös társadalmunk szüli öket, miközben mi éljük elfajzott életünk.

Róla nem hitte el volna senki,
azt mondták nincs már szívében semmi,
még maga sem hitt már benne,
hogy valakit majd újra szívből szeretne.

Ám ahogyan szokott az életben lenni,
mikor borult már minden mikor nem maradt semmi,
a sors morbid, kegyetlen iróniája,
röpke boldogságát meg akkor találja.

Sajnos már túl későn, rajta már nem segíthetett senki,
lelkét lassan felemésztette az őrület, nem maradt belőle semmi.
Vajon hol siklott ki, vajon hol tévedt el végleg,
vajon gyilkosnak születünk vagy csak kihozza belőlünk az élet?

Hatalmunkban áll-e dönteni sorsunkról magunk,
vagy csupán egyszerű bábuk vagyunk?
Bármerre is megyünk egy irányba fut minden utunk,
azt ami elrendeltetett megváltoztatni van-e jogunk?

Vajon dönthetünk-e úgy, hogy változtatunk,
vajon mi az, mit még föláldozhatunk?
Magunkért vagy másokért el mit dobhatunk,
és utána vajon még önmagunk maradunk?

Benne mindenki csak a kegyetlen gyilkost látja,
könyörtelen tetteiért most a kivégzését várja.
De, hogy valójában ki a gyilkos és ki az áldozat,
azt döntsék el maguk, kinek a lelkét eméssze kárhozat.

Budapest. 2007.augusztus