Bűn és bűnhődés

-Hosszú idő múlott el nélküled,
és én nem voltam itt veled,
hogy szerethesselek, hogy foghassam kezed.
Óh! Vajon, hogyan mondjam el neked?

Míg a lövészárokban hasaltam te tartottál életben,
hogy erőt adtál nekem, velem voltál lélekben.
Segítettél nekem, hogy ember maradjak,
bizonyos elveket soha meg ne tagadjak.

Szereteted adott erőt, hogy ne omoljak össze,
lelkileg ne hulljak szét, s ne maradjak ott örökre.
Te voltál az ki engem haza vezettél,
erőt adott az, hogy mennyire szerettél.

Most itt állok ajtód előtt csendesen,
ezek után mit mondhatnék neked kedvesem?
Bűnösnek érzem magam, hogy egyedül hagytalak,
távoli helyekre mentem, hogy harcolhassak.

Nem voltam itt mikor szükséged wolt rám,
most pedig visszatérek ennyi idő után.
Mennyi fájdalmat, mennyi szenvedést okozhattam neked?
De meddig tart még a büntetés, meddig szenvedjek?

-Tudod akkor mikor ajtómon beléptél,
nem hittem el, hogy tényleg visszatértél.
Csak néztem rád a lélegzetem elakadt,
szemeimből lágyan egy könnycsepp kifakadt.

Megdöbbenten álltam megrogyott a térdem,
tűzforrón pezsgett szinte égetett a vérem,
átöleltelek szorosan és a szemedbe néztem,
minden nap csak erre vágytam, csak ezt kértem.

Csak álltál ott szótlanul csendesen,
szíved oly gyorsan vert oly hevesen,
mintha idáig futottál volna ide hozzám,
felemelted fejed és félénken néztél rám.

Én azt sem tudtam hol vagyok hirtelen,
csak öleltelek és behunytam szemem.
Nem tudtam, hogyan mondjam el neked,
mekkora bűn nyomja most megfáradt lelkemet.

Zaklatott voltam vajon mi tévő legyek?
Nehéz pillanat ez mikor senki sem nyújt segítő kezet.
Megfordultál megláttad öt majd rám néztél,
láttam rajtad, hogy hirtelen mindent megértettél.

-Tudod mikor a halállal szembe néztem,
én csak még egy esélyt kértem,
eladtam a lelkem alkut kötöttem istennel,
azt kértem, hogy láthassalak csak még egyszer.

Tudtam mit vállalok érte,
de hidd el nekem, hogy megérte!
Ám hónapok teltek el te halottnak hittél,
emlékemet őrizted s mélyen lelkedbe temettél.

Bár az érzés nem múlott el benned,
és közös emlékeinket soha nem feledted,
mégis azóta új életet kezdtél
, valaki mást most újra megszerettél.

Látod ez az én bűnhődésem,
hogy ezt végig kell néznem.
Kit szerettem mindig csak nézhetem,
s többé már soha nem érinthetem.

Elkárhozott lettem ez a büntetés,
hisz elfeledni téged egy élet is kevés.
Szenvedek most nagy az én vétkem,
sokáig eltűntnek hittél és most visszatértem.

Hittem, hogy minden ugyanúgy lehet,
mint mielőtt a harcmezőre elragadtak tőled.
De szívedet azóta elragadta egy láz,
mely érzés mellett megfakul a gyász.

-Nem múlott el nap úgy, hogy ne gondolnék rád,
és szívem minden nap csak egyre jobban fájt.
Ahogy telt az idő s múlott a nász,
lelkemet sötét fátyolként borította be a gyász.

Minden este megnéztem a naplementét,
s megpróbáltam szívembe zárni a fényt,
hogy a nap utolsó sugarát, átküldhessem hozzád,
bárhol is legyél mindig gondolok rád.

Próbáltam meggyőzni magam, hogy élsz még valahol,
és meggyötört lelked talán épp hazafelé barangol.
De ahogyan múlott az idő s halványodott a remény,
szívem egyre fagyosabb lett, rideg és szikla kemény.

Ám jött egy ember ki megolvasztotta a jeget,
ki az őrület rideg rabságából mentett meg engemet.
Ki megértette velem, hogy a múltat magunk mögött kell hagyni,
nem szabad az emlékeinkben ragadni, tovább kell haladni.

Te akkor elmentél ám én itt maradtam,
de szívemet tőled egy pillanatra meg nem tagadtam.
Még mind a mai napig szeretlek téged,
látod milyen játékot játszik velünk az élet?

Hiába minden érzés, hiába a szó,
mindez már vissza nem fordítható.
Hogyan mondhatnám el neki, hogy téged jobban szeretlek?
Míg élek szeretni foglak és soha el nem feledlek!

-Ne hibáztasd magad hisz nem a te vétked,
egyszer majd elfogadod sorsunk és akkor megérted.
Én bűnös vagyok, mert elhagytalak téged,
és látod most megbüntet ezért az élet.

Elmentem és hátrahagytam mindent mi fontos volt nekem,
ha tudtam volna... Biztos nem így teszem.
Bűn és bűnhődés mily egyszerű az egész,
megélni mindezt mégis oly gyötrelmesen nehéz.

Kérem istent,
hogy többé senki ne lássa,
azt amit én láttam,
hogy többé senki ne várjon hiába,
annyit amennyit én vártam.

-Nem múlik el nap, hogy ne jutna eszembe,
az a nap, az a rég elmúlt este.
Mikor megismertelek s rabul ejtetted szívemet,
rideg bánat tölti el most lelkemet.

Bár örökké szeretni foglak tudom,
tagadni ezt előtted soha nem fogom.
Csak most kaptalak vissza téged,
de most ezt is elveszi tőlem az élet.

Valamit el kell mondanom neked,
szívem alatt nevelek egy gyermeket,
édesapjától nem tagadhatom meg a szeretetet,
bármennyire is fáj, el kell engedjelek.

-Vajon meddig tart a szenvedés?
Bár jóvátenni mindezt egy élet is kevés.
Elfogadom azt, hogy el kell mennem,
hátrahagynom azt kit annyira szerettem.

-Nincsen rá szó ami most elmondható,
kegyetlen nehéz a búcsú oly szívfacsaró.
Bűn és bűnhődés mily nehéz az élet,
másodszorra is el kell veszítenem téged.

-Meggyötört lelkem most feloldozást vár,
talán egy napon nyugalmat talál.
Azóta minden nap bűnbocsánatot kértem,
várom, hogy egy angyal eljöjjön értem.

-Most már hiába minden,
örökre övé a szívem,
látod hát ez az én nagy vétkem,
most már érzem.

Vétkeztünk mindketten, oly gyarló az élet,
de ki lesz ki feloldja eme szörnyű vétket?
-Tetteinket sokszor az idő eltemet,
de a bűnt mindig bűnhődés követ.

Pécs. 2004.07.08.