Nyughatatlan

Egy forró augusztusi délután volt, megérintett a természet csendje,
nyugodt kis kertvárosi hétköznapjaink megszokott rendje.
A városból kivezető úton sétálgattam magamban,
kósza gondolataimat próbáltam formába önteni szavakban.

Mikor megpillantottam, az út túloldalán állt talpig játszintkékben,
oly szép volt akár az angyalok az égben.
Túl szép, túl fiatal még lelke oly heves,
vad még meggondolatlan, talán ettől oly nemes.

Formába öntött pillanat, mintha szerelmes lenne,
mintha tekintetével szüntelen valakit keresne.
Türelmetlenül forgolódott körbe, talán a barátját várta,
akaratlanul is minden pillantását emlékezetembe zárta.

Olyan volt mint aki kijárta a boldogság útját,
és közben megtalálta az örök fiatalság kútját.
Túl szép, túl fiatal még lelke mintázatlan,
az élet súlya számára még tisztázatlan.

Olyan szép éberen is olyan mintha álmodna,
nyughatatlan lelkével fest egy képzelt vászonra,
egy olyan világot melyben érdemes élni,
szememben ez teszi őt széppé, el tudnám örökké nézni.

Budapest. 2006.11.02.