Olykor

Olykor mikor vállamat nyomja az élet súlya, a világ gondja,
mikor kezem senki nem fogja, el senki nem mondja:
Miért ilyen az élet? Álmainkat a hétköznapok zúzzák szét,
monoton tejfehér ködfátyollal borított ketrecbe zárt lét.

Olyankor mikor rám telepszik az érzés,
felgyülemlik bennem megannyi gyötrelmes kérdés,
olyankor leülök egy tóra néző padra kinyújtóztatom testem,
fáradt szemeim a végtelenbe húzódó semmibe meresztem.

Szemem lassan hozzászokik ehhez a sötét nyugodt világhoz,
a tó lágy zenéje megnyugtat, hullámai csapódnak a parti sziklákhoz,
a szélben táncoló nád susogását elnyomja, ahogyan a tücsök hegedül,
élvezem, hogy senki más nem lát, csak én ülök itt, csak én egyedül.

Az égen egy haldokló csillag utolsó csóvája tüzet gyújt,
fénye évmilliók óta utazott míg végül szememben kihunyt.
Zápor közeleg érezni a tó felől felszálló sűrű párát,
hideg az éjszaka, leheletem ajkam körül járja a táncát.

Lassan elnémul minden, nem hallatszik már, ahogyan a tücsök citerál,
az egyre erősebb feltámadó szél egy vén viharvert nyárfát cibál.
Majd elered az eső, nagy szemű langyos nyári zápor lágyan simogat,
arcomat mossa gyengéden, legyűr a fáradtság engem az álom hívogat.

Nem fáj most semmi, nem kínoz megannyi gondolat,
békét találtam, néhány röpke órára messzire üldöztem a gondokat.
Ilyenkor leülök egy tóra néző padra, kinyújtóztatom testem,
lassan már látom a választ, amit mindig is kerestem.

Budapest. 2006.03.21.