(Emlékkép, 1961–ből)

Akinek elmosódott az arca,
Kinek lába bennem él,
Kinek csengettyű volt a hangja,
Ő az, kit most szívem idézni vél.

Magas, sudár termetű lány volt,
Haja barna, szép szemű!
Tekintete sose volt zord,
Inkább játékos, vidám kellemű!

A napközi otthonban tanulás után
Így nógatott bennünket egy ifjú tanár:
\'Zajonghattok már az épület udvarán,
Nebulók, uccu, kifelé már!\'

Esőként három lány rohant ki,
Köztük ő! - \'Falhoz lányok kézen állunk!
Aztán megyünk gyertyát tartani!\'
Süvöltött Ildikó: \'mire várunk?\'

Fejek lefelé, kezek a földön.
Azzal \'hórukk!\' - és a lábak!
Micsoda öröm! Micsoda öröm!
Emelkedni égbe vágytak!

Mélabús szemekkel csak néztem,
Néztem a lány emelkedő lábait!
Remegő szájszéllel kérdeztem:
(Elfojtott hangon) \'miért vagy itt?\'

Bámultam a lány szaltózó szoknyáját,
Ahogy az nyakáról a fejére muzsikált!
A szoknya fellebbentette rejtelme titkát,
Ami szívembe kaján kacajjal kalimpált.

\'Istenem, be szép is e lánynak a lába!\'
Búgott a lombokon lelkem susogása,
\'Olyan, mint erdőben nyírfának a szára!\'
Üzente Ámor nyilának halk suhogása.

1971. december 8. Szerda.