-Mikor az élet nagy ritkán kedves hozzád,
és ledob neked az asztaláról egy apró morzsát,
te nem tudsz vele hirtelen mit kezdeni.
A gondolataidtól nem is tudsz pihenni!
Tipródsz, tétovázol, toporogsz...

-Igen! Ember te tétlen vagy!
Szólal meg benned a gondolat.
Csináld! Indulj! Menj már!
Nagy levegő, és újra csak vár...

-Félsz, hogy elveszíted azt ami eddig volt!
Azt az érintést, ölelést, vagy egy mosolyt...
Ezek nélkül ér az élet egyáltalán bármit!?
Hisz ha nem látod már rögtön hiányzik...
Tipródsz, tétovázol, toporogsz...

-Igen! Ember te tétlen vagy!
Szólal meg benned újra a gondolat.
Csináld! Indulj! Menj már!
Nagy levegő, és újra csak vár...

-Idővel eljött az a bizonyos pillanat.
Állsz, körbenézel, homályosak a falak!
Vaksötét van, lámpa se világít,
nincs már semmi ami téged ámít.

-Igen! Ember te tétlen vagy!
Szólal meg benned újra egy gondolat.
Csináld! Indulj! Menj már!
Nagy levegő, és újra csak vár...

-Ez a vonat már nagyon messze jár,
hűvös, szélfútta peronon egyedül maradtál...
Gondolkodni sincs már többé kedved,
Ezek után vajon mitévő legyek...
-Tipródsz... Tétovázol... Toporogsz...