Ha sok időnk lenne még az életből,
Jutna nekünk bőven a szenvedésekből.
Azon töprengenék, hol tölthetném Veled?
A hátralévő, s végtelen szerelmi éveket.

A tengerparton, hol pálmafák sorakoznak?
S ott kikötőt találhatnánk a kis csónakunknak.
Egy csodás erdő közepén, gyönyörű tisztáson?
S ott kimutathatnám neked örök ragaszkodásom.

Szerelmünk folyton csak nőne, oly nagyon,
Sokkal nagyobb lenne, mint a százholdas pagony.
Évekig leshetném gyöngyöző homlokod,
Ott, s akkor a szívedet örökre nekem adod.

A mi szerelmünk lenne a világon a legtisztább,
Hidd el szerelmem, én ezt nem adnám alább.
Csak sajnos folyton hallom, hogy hátam mögött,
Az idő gyorsan hajtotta szekere ott zörög.

Tekintsük egymást felgerjedt ragadozó madárnak,
S ne hagyjuk egymást átadni az örökös magánynak.
Szárnyaljunk be vígan az örök élet nagykapuján,
S járjunk együtt mindig az élet labirintusán.