Csupán fekszel az ágyadban és nézed,
ahogyan elmúlik az élet lassan, csendesen,
tehetetlen bámulsz magad elé, tudni véled,
hogy nem élhetsz már hétköznapi békében rendesen.

Depressziós álmatlan éjszakáidért magad hibáztatod,
úgy érzed vége. De az ki mentálisan gyenge,
nem bűnös hanem áldozat, ha nem érted hiába várhatod,
megtévedt lelked békét így hiába is keresne.

Hajlamosak vagyunk csak magunkra gondolni,
hogy hiú álmaink valóra válthassuk.
Gyakran hajlandóak vagyunk mindent lerombolni,
de túl önzők vagyunk ahhoz, hogy láthassuk.

Végül már az amiért konokul harcoltunk,
nem éri meg azt a hatalmas áldozatot,
ami miatt galádul mások lelkébe gázoltunk.
Önző viselkedésünk másokra is hatott...

Sokszor észre sem vesszük apró bűneink súlyát.
Hiú irigység, álnok hazugság, megjátszott szeretet...
Észrevétlen megfertőzzük mások álmait, múltját,
mely utána végigkísérhet egy egész életet.

Kierőszakolt vagy éppen megtagadott szeretet,
elfojtott érzelmek, ki nem mondott szavak,
valakire elpazarolt időnk, vagy éppen nem szenteltünk eleget,
felhalmozódott stressz, kínzó gondolatok melyek megfojtanak.

Mások bűneitől szenvedünk mind, de vannak emberek,
akiknek lelke nem bírja elviselni a terheket.
Kik maguktól nem tudják feldolgozni, arcuk látszólag nevet,
de elméjük szenved, lassan sző ördögi terveket.

Számukra úgy tűnik az öngyilkosság az egyetlen kiút,
az egyetlen menekvés, hogy ne kínozza őket a múlt.
Mi csak vezethetjük őket a helyes útra, nem hagyjuk,
hogy rossz döntést hozzanak, de ez az ő harcuk.

Minden tettünk másokra is hatást gyakorol,
vannak viszont kik mentálisan gyengébbek, nem elég önzők,
az ő álmaikra senki sem gondol,
pedig a mi bűneink miatt vezekelnek ők.

Van ki gyengeségnek hívja, van ki jóságnak,
mely gyakran hatalmas lelki gyötrelemmel jár,
önzetlen lelkük szenvedő áldozata az ártatlanságnak,
eredendő bűneink között békére nem talál.

Budapest. 2006.02.10.