Úgy szerettem volna őszinte barátod lenni,
éveken át te érted sok jót, sok szépet tenni.
Úgy szerettem volna történeteidet hallgatni,
bús szemeidbe nézve barátságot vallhatni.

Én nem tudhatom, mi az a rossz lelkemben,
mit eddig utam során jártomban-keltemben,
nem vettem észre, számodra mégis taszító,
hibás jellemem mely miatt lelkembe hasító,

magányos vállamra most pokoli üresség ült,
a szép barátság dallama lassan elcsendesült.
Én nem tudhatom miért nem lehetek neked,
őszinte barátod, miért fordítod el tőlem fejed?

Miért nem engedsz közel lelkedhez engem?
Csak azt látom: Itt már nincs mit keresnem.
Két hónappal ezelőtt hittem: semmi nincsen,
mi ezt elvehetné tőlem, ez egyetlen kincsem.

Barátságunk lehet, mely annyira tiszta érzelem,
nem létezik az a bánat, nem létezik az a sérelem,
mely porrá zúzhatná a köteléket kettőnk között,
most mégis búcsúzom, az érzés lassan el szökött.

És nem maradt más csak egy boldog nap emléke...
Lelkem halk sikolya utánad, ki szívemnek vendége,
ki szívemnek bérlője voltál csupán néhány órára...
te ki lelkem buzdítottad örömteli bár röpke nótára.

(Egy remélt barátom röpke emlékére...)

Budapest. 2011.06.13.