Hogyan tudták megölni szemeidben a mosolyt?
Talán a hétköznapok, hozták a keserves sikolyt?
Mely arcodra kiülve most tanyát vert a verandán,
és játszani kezdte bánatos dalát megkopott lantján...

Csalódásaid rideg kivetülése ily groteszk és leplező,
irányított álcázott mosolyod már már belefeledkező,
pillantásod szürke fátylát látom rendesen gondozod,
mégis sűrű sminkkel eltakart könnyek nyomát hordozod.

Szemeid elárultak, lelkednek valódi állapotát tükrözik,
bárhogyan is próbálod leplezni előttem, szembe ütközik.
Mond hát el nekem: Ki volt e galád ki lelkedből falt?
Ki ragyogó szemeidbe könnyeket csalt s néhány néma dalt,

megkopott lantját pengetve szívedbe mart, hozva vihart,
és zivatart, ki nyugalmadban zavart, most visszatart,
ragaszkodásodból táplálkozva még magához láncol,
ki árnyakat hoz rád, tudd most az ördöggel játszol.

Budapest. 2011.08.25.