Gyakran hazudunk a gyermekeknek,
elhitetjük velük, hogy szörnyek nem léteznek.
Ártatlan lelkük elől elrejtjük a világot,
ébren tartunk bennük egy jóhiszemű álmot.

Pedig szörnyek léteznek, bennünk élnek,
megpróbáljuk elnyomni mélyen, néha mégis visszatérnek.
Honnan ered ez a kegyetlenség? Ilyen lenne maga az élet?
Gúnyosan felvillantva mindazt a jót és szépet,

Mit megélhetnénk... Nekünk mégis csak a fájdalom marad?
Szörnyet szül végül lelkünkből, néha egy szál megszakad.
És többé már nem mi uraljuk tetteink,
néha akaratlanul is bántjuk szeretteink.

Honnan ered ez a kegyetlenség, mi táplálja?
Hol gyökeredzik meg, hogyan furakszik az emberek álmába?
Mi haszna van? Talán termékenyebb lesz tőle a föld?
Kinek az akaratából létezik? Mi a haszna amit betölt?

Sokan vannak, kik az életre fel nem készítettek,
kisiklott életük, kiket az ellentétek megtévesztettek,
kik félnek, se célt se kiutat nem találnak,
kik inkább a végzet biztos nyugalmára vágynak.

Személy szerint én az élet kegyetlen iróniájának vélem,
én ki oly sokat láttam, a halál szemébe oly sokat néztem.
Ironikusnak tartom azt, hogy valaki vágya a halált,
csupán mert eme beteg világban nyugalmat nem talált.

Mert ki látta, ki szembe nézett már vele,
az tudja: Bármilyen is legyen, ebben a világban a helye.
Érzelmeink, melyek némelyike nagyon árnyalt,
megfoghatatlanul és finoman, gyönyörűen szárnyalt.

De mindig lesz olyan, amelyik borzasztóan heves,
nehezen elviselhető, hiszen az emberi lélek ettől nemes.
Le kell győznünk a szörnyeteget a szépségért,
és néha bizony meg kell járnunk a poklot a békéért.

Budapest. 2006.06.01.