Hat négyzetméternyi szabadság csupán ennyi jutott,
harminc évnyi rabság után saját teste börtönébe zárva,
millió kín, gondolat, vizsgálat és kezelés mind elbukott,
most csak fekszik vaságyán, végre a megváltásra várva.

És nem jön senki... Nem tűnnek fel cikázó hófehér fények,
nincsen virágcsokor kredencén, sehol egy könnyező rokon...
Nincsen senki már... Nem jönnek a várva várt angyali lények.
Lesütött szemmel csak a takarító tolja szekerét a kórházi soron...

Csak baktat unottan felmosójával hatalmas lármát csapva,
majd ő is eltűnik az ajtók mögött és a csend ismét elterül.
Ő csak fekszik tovább, élettelen bénult lábához kapva,
ágyáról lefordul... Nővérke siet és a szíj ismét felkerül.

Hat négyzetméternyi rabság... Ódon hideg kórterem,
harminc évnyi hamis szabadság... Már csak elméjében,
már csak vágyaiban sétálhat újra... Teste csupasz tetem,
nem futhat már oda fiához a hajnali nap gyér fényében.

És csak vár némán, csöndesen magába fojtva bánatát.
Talán egy napon megkegyelmeznek neki az angyalok...
Visszasírja nap mint nap háborúban el hullott századát,
elméjében minden nap zokogva a harcmezőn andalog.

Keresi őket, kik parancsára rá bízták sorsukat és életük,
kik hősként vonultak egy reménytelen harcba diadalmasan,
talán azért él ő még mindig, hogy hirdesse hős történetük.
A Vietnámi háború hőseivel miért bánunk ily szánalmasan?

Budapest. 2011.05.26.