Elborít mindent az éjszaka csendje, sötét leple alatt egyedül a tücsök citerál,
a vén eperfa levelei között kibukkanó hold fénye lassan rám talál.
Egy kósza szellő átsuhan a szobán, kecses táncát a függöny vele együtt járja,
egy illat megrészegít akár dús göndör fürtjei, lényem minden leheletét epedve várja.

Mintha őt látnám, bódító csipkés ruhában az ablaknál állni,
talán a fáradtság teszi, tán a magány és máris elkezd képzeletem szállni.
Bársonyos érintését érzem, ahogyan a lágyan táncoló csipke meztelen hátamhoz ér,
beleremegek amint lassan végigsiklik, gyengéden simogat, de hiszen csak játszik a szél.

Mégis érzem még illatát akár a harmatos tavaszi avar közül kibukkanó harmatos ibolya,
olyan egy asszony illata, lehelete melyet a nyakamon érzek, hiányát talán meg nem szokom soha.
Egy nő mindig mély nyomot hagy egy férfi életén, lelkét oly módon megváltoztathatja,
egy életre szóló álmokat ültethet el benne, melyek nélkül életét egyedül tovább nem folytathatja.

Budapest. 2006.03.05.