~ Emlékezzetek arra ki itt járt egykoron,
nekem jutott a feladat én leszek ki elmondom,
ki is volt ő eme gyönyörű őzikeléptű leány,
kit útján nem kísért más csak a magány.

Egyedül érkezett ő erre a helyre,
tán azért, hogy múltját feledje.
Láthatóan menekült hosszú útján megfáradt testén,
összegyűlt piszkot lemosni állt meg azon az estén.

Menekült, mint űzött vad ki most fáradtan tántorog,
lelkében ezer tenger viharos hullámaiként háborog,
a múlt melytől meg nem szabadulhat soha,
talán feledi majd míg elér oda, hol várja új otthona.

- Megpillantani őt feledtette minden gondomat,
s mint nyüzsgő hangyaboly motoszkált bennem a gondolat,
vajon miért ily szomorú eme gyönyörű tünemény,
hogy lehetett vele az élet ilyen kegyetlen kemény?

Ő az a lány kinek mosolyától a fák virágba borulnak,
és fellélegzik a kopár puszta táj, bármerre is jár,
álmokat adott nekünk, melyek szívünkbe szorulnak,
ő ki csupa kellem és báj, épp ezért fáj,

Látni azt, ahogyan kínozza őt az élet,
megölve benne minden jót és szépet.
Ártatlan lelkét csalódás és bánat szaggatja szét,
számára lassan gyötrelemmé válik a puszta lét.

Ő kinek könnyeitől világok hevernek romokban,
lelkén mint lábnyomok a forró tengerparti homokban,
mély nyomott hagyott a bánat, a fájdalom,
arcán nem látszik már érzelem se szánalom.

Szomorúan ült kis lágyan csobogó patak partján csendesen,
bűnösnek éreztem magam, hogy ily galádul meglesem,
ám mégsem bírtam róla levenni szemem,
emlékezetembe véstem minden tekintetem.

Csak néztem a teste lehelte párát.
Ahogyan bársonyos ajka körül járta a táncát.
Lágyan vállára omló dús göndör fürtjeinek illata,
megrészegít akár csalfa szirének szerelmes szava.

Testének minden idoma akár egy ókori görög szobor,
melyen a művész keze nyomán az idő nem honol,
évezredek óta ugyanúgy tündöklő csoda,
melyen az idő vasfoga csorbát nem ejtett soha.

Karcsú nádszál dereka ringatódzott oly gyengéden,
mint vézna pipacsok lágy tavaszi szélben,
haragoszöld harmatos fűvel borított réten,
a horizonton lenyugvó nap előtt vérvörös fényben.

Mint fantomin művészek játéka minden mozdulata,
olyan egyedi és finom minden apró mozzanata.
Ő kinek rögös útján fájdalmas minden egyes lépés,
egyedül megy tovább, szívében nincs már semmilyen érzés.

Felmerül bennem a kérdés: Vajon miért?
Mi történhetett, hogy ily magányos utakra tért?
Közben megszületik bennem a válaszom,
arcomat lassan eltorzítja a szánalom.

Ahogyan szemem sarkából néztem őt,
kit száz és száz kín kegyetlen gyötört,
rádöbbenek oly hasonlóak vagyunk mi ketten,
utunkon egyedül haladunk tova az életben.

Menekülünk a gondjaink elől,
egy beláthatatlan jövő felől...
De vajon hová is tartunk?
Csak megyünk, hogy mindent hátra hagyjunk.

Ahogy megpillantottam már éreztem,
nélküle már nem is léteztem.
Nem számít eddig, hogyan éltem,
boldoggá teszem őt eltökéltem.

~ Nem is gondolta volna, milyen hatalmas feladat,
nehezedik majd rá, mikor elmúlik eme csodás pillanat,
milyen hosszú is az út, mely majd a boldogsághoz vezet,
hiszen a lány szíve úgy tűnik, többé már soha nem szeret.

- Nem hallom már a madarak dalát,
a természet ébredező reggeli zaját.
Nem látom szárnyalni a pillangók hadát,
hiába vágyom eme apró, picike csodát.

Nem látom a lenyugvó nap első sugarát,
ahogyan millió szikraként ugrál a tóban odaát,
előtte pipacsok himbálóznak lágyan a virágos réten,
csak járják táncukat szelíden a lágy tavaszi szélben.

Meztelen talpamon suhanó puha homokban nem érzem,
ahogyan lágyan süllyed el simogatja minden léptem,
nem érzem, ahogyan simogat a szél,
lágyan gyengéden mikor arcomhoz ér.

Nem értem mi az mi elpusztult bennem,
az érzés, melyben örökre elvesztem.
Azon érzéseim melyek emberré tesznek,
hová lesznek? El miért vesznek?

Hiába próbálok ember maradni,
bizonyos elveket meg nem tagadni,
elveszítettem reményem az életben,
hitevesztett, magányos utakra tévedtem.

~ Mikor az emberben világok hevernek romokban,
mint lábnyomokat a forró tengerparti homokban,
álmainkat az idő mossa el,
és kínzó kérdéseinkre senki nem felel.

Pedig az igazi szépség mindig itt van velünk,
legnehezebb pillanatainkban is fogja a kezünk,
körülvesz minket, apró csodáival utat mutat nekünk,
csak néha nehéznek tűnik, hogy erről tudomást vegyünk.

- Mond! Mitől félsz egyetlen angyal,
miért menekülsz attól ki itt marasztal?
Félsz elmondani őszinte érzéseid,
félsz feltenni kínzó kérdéseid?

Nem tudhatod bízhatsz-e benne,
nem tudhatod vajon őszintén szeretne?
Pedig annyira rokonlelkek vagytok,
egymás előtt semmit sem tagadtok.

Sokszor kérdések nélkül is válaszol,
kapcsolatotok úgy tűnik egy életre szól.
Mégis félsz attól, hogy megszereted őt,
téged már túl sok csalódás gyötört.

Túl sokszor csalódtál már másokban,
túl sokáig hittél hamis álmokban.
Félsz újra kezdeni bármily csábító érzés,
hiszen szívedben még nem állt el a vérzés.

Azóta, hogy letörték kicsiny szárnyaid,
porba tiporták féltve őrzött álmaid.
Megkeseredett lelked elborítja a bánat,
a boldogság úgy tűnik örökké várat.

Mond! Miért nem adsz esélyt magadnak,
bár tudom már nem hiszel a szavaknak.
Bár nem hiszel a boldogságban,
bár nehéz mégis inkább élsz magányban.

Nem tudod kiben bízhatsz önzetlen,
ezért megfogadtad soha többet nem.
Nem leszel szerelmes, nem leszel áldozat,
nem siratsz többé hamis álmokat.

Szíved kapuit mások előtt bezártad örökre már,
a magány börtönében titokban lelked egy megváltóra vár.
Ki megolvasztja szívedben a jeget,
ki téged őszintén, tiszta szívből szeret.

- Fagyott rózsaszirmok, ahogyan a földre hullnak,
álmaim szívemre úgy borulnak,
érzéseim mind szívembe szorulnak,
talán soha el nem múlnak...

Nem tudom képes leszek-e még szeretni,
emlékeim hátrahagyni, lelkembe temetni,
a múltat feladni, elfeledni,
kérlek engedj elmennem, utamat keresni.

Sokáig vártam azt ki majd engem szeret,
tudtam eljön majd és megdobogtatja szívemet.
Szinte már lemondtam róla végleg,
majd jöttél te... Hát mond el kérlek:

Mond el azt nekem...
Hangod bársonyát, hogyan feledhetem?
Téged látlak mindig ha behunyom szemem,
álmaimban még mindig te fogod kezem.

Hogyan tudnám feledni?
És emléked lelkembe temetni.
Hogyan tudnék szótlanul elmenni,
reménytelen menekülve tovább keresni.

- Szemed gyönyörű tükrében elveszem,
zavarodottan szavaim hiába keresem.
Mert nem létezik rá szó,
ami most elmondható...

Kérlek engedd meg nekem,
téged lássalak, mikor behunyom szemem.
Engedd meg nekem had tölthessem veled,
minden lélegzetvételnyi időm adhassam neked.

Engedd, hogy égessen,
véget ne érhessen,
csak érted élhessem,
ha kell érted vétkezzem.

Engedd, hogy nézhessem,
csendben álmodat védhessem,
engedd, hogy félthessem,
már rögtön éreztem,

Nem lehet véletlen,
tudtam nem tévedtem,
te vagy az életben,
minden mit kérhettem...

Engedd, hogy büntetlenül érezzem,
ezután csak érted élhessem.
Minden gondolat, minden pillanat,
most már csak a tiéd marad.

Te jobbat érdemelnél, jobbat ennél,
csak vigyázz nehogy sokáig keressél.
Lehet, hogy a boldogságod melyet oly régóta várod,
éppen előtted áll, ám te meg sohasem látod.

Mert félsz, hogy újra csalódás ér,
és utadon tovább csak a bánat kísér.
Mondhatnék neked bármit, hiába volna a szó...
Mit irántad érzek, szavakkal el nem mondható.

Téged elvakít a bánat, a félelem,
így meghal benned egy érzelem.
Képes leszel-e még újra szeretni,
a múltad csalódásait végleg feledni?

Kívánom neked, hogy boldog legyél újra,
többé ne kelljen gondolnod a múltra.
Kívánom, hogy szíved őszinte szerelmet találjon,
ne kelljen rá sokáig fájdalommal várjon.

~ Valami elkezdődött, valami életre kélt...
Két magányos lélek egymáshoz ért.
Hátrahagyva mindazt, mitől valaha félt,
hosszú útjáról végre hazatért.

Otthonra egymás szívben találtak,
valamit amit oly régen vártak,
valamit amire mindketten vágytak,
most végül egymásban találtak.

És csak repült az idő velük,
egymásról álmodtak ha behunyták szemük.
Érzelmük tiszta volt és őszinte,
egymás előtt nem titkoltak semmit se.

- Este mire eljutok az ágyig,
testem csak egy dologra vágyik:
Melletted feküdni, átölelni téged,
tudom álmodban is érzed...

Melletted vagyok és nézlek,
egész nap szúr szinte éget,
várom, hogy érjen már véget,
a nap és végre hazaérjek.

Hallgatom, ahogy kicsi szíved dobban,
érezni akarom egyre csak jobban,
közelségét, hogy végigfut testén,
vágyom rá minden estén.

A csendet áttöri egy zaj,
lassan ébredezel. Mi a baj?
Fülembe suttogod szépen,
közben gyengéden átölelsz éppen.

Én izgulok akár egy kamasz,
ki van annyira pimasz,
hogy elhint néhány kósza bókot,
remélve, hogy cserébe lophat egy csókot.

Te voltál a béke egy reménytelen harcban,
magányos szívembe zengő fájdalmas dalban.
Egy nyugalmat árasztó hívogató dallam,
jóságod magához láncol, örökre rabod maradtam.

- Akkor is ha az emlékek múlnak,
ha a fák levelei örökre lehullnak.
Akkor is ha megfagy majd minden,
ha jégkorszak dermeszti meg szívem.

Akkor is ha rám szakad az ég,
ha elsorvad minden mi szép.
Akkor is ha a madarak többé nem szárnyalnak,
ha a tavak majd mind kiszáradnak.

Akkor is ha megszűnik minden élet,
ha egyedül hagy engem minden lélek.
Akkor is ha a nap nem kel fel többé,
ha sötétség borul a földre örökké.

Akkor is ha a virágok többé nem nyílnak,
ha az angyalok az égben értem sírnak.
Akkor is ha elsüllyednek a szigetek,
ha elmúlik minden mit szeretek.

Akkor is ha a vulkánok mind kitörnek,
ha az erdőkben a fák kidőlnek.
Akkor is ha a felhők fekete esőt hoznak,
ha éjjel árnyaim álmaimból lopnak.

Akkor is ha többé nem tudok aludni,
ha magamnak kell majd hazudni.
Akkor is ha nem jön el többé,
ha lelkemet megtagadja magától örökké.

Akkor is ha örökké kell sírnom,
ha milliószor kell majd leírnom.
Akkor is ha magára örökké várat,
ha örökké kísér utamon a bánat.

Akkor is ha örökké kínozza álmaim,
ha soha nem teljesülhetnek vágyaim.
Akkor is ha örökké kell szenvednem,
ha a boldogságot örökké kell keresnem.

Akkor is ha a sírig harcolnom kell érte,
ha a szívem darabokra tépte.
Akkor is ha a szívem megszakad,
ha nem lesz senki ki velem marad.

Akkor is ha a szívembe kell temetnem,
ha emlékét soha el nem felejtem.
Akkor is örökké szeretni fogom,
szívemet tőle soha meg nem tagadom.

~ Azt hitték minden szavuk szent,
de ez most már semmit sem jelent,
idővel lassan felborult a rend,
a szerelem dallamát elnyomta a csend.

Kínzóan üres csend mindent átölel,
suttogások a sötétben, melyre senki nem felel.
Sűrű köd borult rájuk, talán örökre,
a sors vetette őket néma börtönükbe.

Hirtelen minden megváltozott számukra,
sokáig vágytak egy álmukra,
azt hitték mindez örökké tart,
semmi rossz nem történik majd.

Azt hitték közéjük semmi sem állhat,
és a boldogság mely oly sokat várat,
végre az övék is lehet,
szívük majd örökké szeret.

De nem számoltak az élettel, mely akár egy vízesés,
gyors és heves, mint a szívverés,
mely ha egyszer is megáll,
el többé nem indul már.

- Ami kínoz, ami fáj a legjobban,
ami ösztönöz, hogy leírjam elmondjam,
tudom csak én vagyok az ki emléked őrzi,
csak én kinek szívét betölti.

Ezért hát elmondom nektek,
emlékeim el így nem vesznek,
mert ha én már nem leszek,
ő rá legalább ti emlékezzetek.

Tudjátok meg milyen ember volt,
élete miről is szólt.
Azok kik ezt olvassátok,
a világot az ő szemével láthassátok...

Egy világ választ el tőled, egy világ áll közénk,
egy bűnös világ, mely már nem lehet miénk.
Egy világ mely gyarló és romlott,
egy világ mely rólad lemondott.

Tudod az orvosok azt mondták nekem,
hogy soha nem lehetsz már velem.
Azt mondták hagyjalak békében elmenni,
ne reménykedjek, próbáljak inkább feledni.

De én nem hiszek nekik,
tudom jól csak a dolgukat teszik.
De én még nem adtam fel a reményt,
hiába mondják: Nem menthetjük meg szegényt.

Szerintem te csak alszol,
lelked még belül harcol.
Aludj hát nyugodtan én őrzöm álmodat,
vigyázok rá ne rontsa kárhozat.

És ha felébredsz én itt leszek melletted,
átölellek téged, tudom mennyire szeretted,
érezni azt, hogy veled vagyok,
aludj hát én melletted maradok.

~ És csak teltek a napok végeláthatatlanul,
ő csak állt ott az ágya mellett szótlanul.
A kezét soha egy percre el nem engedte volna,
a lány néha mozgatta száját, mintha hozzá szólna.

De nem, meg nem szólalt sohasem,...
Aludt ő csak aludt mélyen csendesen.
Mígnem egy napon megtörtént a csoda,
mit várt ő, melyről le nem mondott soha.

Az orvosok ámulva nézték a szeretet erejét,
mely életben tartotta haldokló kedvesét.
Azon a napon mikor a csendet egy hang törte át,
hallgassuk hát a csodát, a lány újjáéledt búcsúzó szavát.

- Emlékszel még? Gyermekként azt ígértük egymásnak,
egymás miatt sírni minket soha nem látnak.
Azt ígértük ha egyszer majd meghalunk,
együtt megyünk ott is együtt maradunk.

Gyermekként az ígéretek oly egyszerűnek tűnnek,
idővel mindig csak újabbakat szültek.
Soha nem a szándék az akarat hiányzott,
velünk mindig csak az élet játszott.

Tudod jól a nagy fiúk nem sírnak,
engem most az angyalok hívnak.
A halál is csak az élet része,
és az enyémnek most lett vége.

De visszatértem, hogy elmondhassam neked,
mennyire szép volt minden pillanat veled.
Mennyire hálás vagyok minden egyes percért,
mit veled tölthettem. A sok sok emlékért,

a sok szeretetért mit tőled kaptam,
egy élet is kevés lenne, hogy vissza adjam.
Csak arra vágytam, hogy elmondhassam ezt neked,
lassan indulnom kell... Ég veled. Legyen szép életed.

Emlékemnek azonban tartozol a legboldogabb, legteljesebb élettel,
mert nem lesz esélyed rá még egyszer,
és ha eljön az idő hát újra együtt leszünk,
de ígéretünket megszegve most nem együtt megyünk.

Eddig szerelmed tartott életben engem,
akkor mikor én már nem is kerestem.
Hangod vezetett mely feléd mutat,
ahogy beszéltél hozzám az adott kiutat.

De úgy látszik nekünk csak ilyen kevés idő jutott,
ami oly gyorsan, oly hamar elfutott.
Ne bánkódj soha emiatt kérlek,
engedj elmennem, én már nem félek.

Tudod most teljesült egy kívánságom,
újra érezhetem csókodat a számon.
Engem már hívnak, várnak rám odaát,
hallgasd hát csendben az angyalok szavát.

Pssszt... Ne szólj! Csak csókolj meg még egyszer,
és ha igazán szeretsz kérlek engedj el.
Csókolj hát, ez legyen utolsó emlékem,
teljesítsd álmom mit istentől kértem.

~ Úgy is tett, ahogyan kérte őt,
még egyszer megcsókolta az imádott nőt.
Ő lehunyta szemét, aludt csak aludt csendesen,
fel nem ébredt többé többé sohasem.

Békésen pihent akár egy angyal.
- Bárhová mész kérlek vigyél magaddal.
~ Szólt hozzá, kérlelte órákon át,
de a lány már nem hallhatta szavát.

Napokba telt, mire megértette végre,
semmit sem tehet már érte.
Zokogott, könnyei mossák tisztára arcát,
hogy tisztábban lássa a végzettel vívott harcát.

Hogy lássa végre, mennyire reménytelen küzdelem,
három nap és három hosszú éjjelen,
fogta a kezét és virrasztott mellette,
milliószor elmondta neki mennyire szerette.

- Nem tudom, hogyan folytassam nélküled...
Hogyan mondhatnám azt neked? Ég veled...
Hirtelen most minden értelmét vesztette,
a remény veled halt, lelkemet eltemette.

A gyász, mely utamon kísér ezután,
hiányod nem fogadom el soha tán.
Kérdem istent, miért nem engem?
Miért mindig azokat kiket szerettem?

Miért pont téged vett el tőlem? Kérdem:
Mit vétettem, hogy büntet, mi a vétkem?
Miért nem engem vitt el helyetted?
Az én helyem ott lenne melletted.

Megpróbálok ígéretemhez hűen erős maradni,
bizonyos elveket, soha meg nem tagadni.
Bármely nehéz is álmod többé nem vigyázhatom,
bár fáj nagyon, megpróbálom legyőzni bánatom.

~ Így is tett ő megpróbálkozott mindennel,
de mindig mikor úgy tűnt végre megbékélt istennel,
mindig egy újabb csapás érte őt,
szegényt kit az élet meggyötört.

Soha nem tudott megbékélni a gondolattal,
fájdalmát nem írhatta le szavakkal.
Vajon miért őt vette el az isten?
És miért nem ő maradt hátra itten?

Hiszen oly fiatal volt még előtte állt az élet,
oly sok álmuk volt még, oly sok jót és szépet,
mit még együtt átélhettek volna,
ha a végzet közbe nem szólna...

Számára az idő megszűnt létezni,
mit átél ő, nem lehet átérezni.
Ő még beszél hozzá, bár szavai süket fülekre találnak,
hallgassuk hát fájdalmas szavait, ahogy beszél a lánynak.

- Bár már nem hallhatod szavaim tudom,
én mégis beszélek hozzád minden hajnalon.
Bárcsak láthatnád, mily gyönyörű a hajnal,
ahogyan az éjszakát felváltja a nappal.

Az ébredező nap első sugarai vörösre festik,
az őszi leveleket, melyek közt most egy szivárvány rejlik.
Vörösen ég, szinte lángol a fa koronája,
bár láthatnád... Ez a felkelő nap első csodája.

Én csak állok itt ámulva bámulom szépségét,
a hajnali nap tüzét, az ég kékségét.
Csak állok itt lélegzetvisszafojtva csodálom szüntelen,
közben arra gondolok, bárcsak itt lennél velem.

Ez az a hely, melyhez oly sok emlék köt engem,
ez az a hely hol sokszor lelki békémet kerestem.
Ez az a fa, melynél először láttalak,
hol vágyakozva téged oly sokszor vártalak.

Itt temettelek el a mi közös fánk alatt.
Istenem! Rövidke időnk mily gyorsan elszaladt.
Mintha csak tegnap lett volna, mikor először megcsókoltál,
Mikor először hozzám bújtál, emlékszem milyen félénk voltál...

Mintha csak tegnap lett volna, hogy nevedet törzsébe véstem,
ennek a fának, mely azóta büszkén hirdeti: Csak érted éltem.
Mintha tegnap lett volna, hogy félve kezedet megkértem,
ennek a fának árnyékos tövében, melyhez most visszatértem.

Mintha csak tegnap lett volna, hogy jövőnket tervezgettük,
édes álomként, izgatottan esküvőnket szervezgettük.
És most nézd! Hová jutottunk? Nem gondoltuk volna,
hogy közös jövőnk ilyen rövidke időről szólna.

~ Az élet soha nem olyan egyszerű,
soha nem csak boldogság és derű.
Van úgy, hogy mindent elveszítünk mi fontos volt nekünk,
egyedül félünk, elveszítjük hitünk, hisz nincs senki velünk.

Álmaink olykor hirtelen fordulnak ellenünk,
elveszítjük velük azt, mely nélkül elveszünk.
Életünknek értemet többé nem lelünk,
céltalan bolyongunk, kiutat hiába keresünk.

- Reggelente arra ébredek,
hogy érzem simogató kezed,
beszélek még hozzád, neked,
nyakamon érzem leheleted.

Reggelente arra ébredek,
hogy egész testem remeg,
hallom minden lélegzeted,
vigyázok fel ne ébresszelek.

Hallom, ahogyan kis szíved ver,
de hiába szólítlak senki nem felel.
Minden reggel újra élem át,
az utolsó végső éjszakát.

Talán még várok egy csodát,
tudom téged már csak álmom lát.
Elragadott tőlem a világ. Aludj hát.
Minden reggel búcsúzom... Viszlát.

Mégis mindig döbbenten ébredek,
kereslek, fájóan a sorstól kérdezek:
Miért nem lehetek most veled?
Annyi mindent nem mondtam neked....

Minden reggel búcsúzom... Ég veled.
Aludj hát, te már lehunytad szemed.
Aludj csak kicsi kis angyalom,
tudom tőled meg nem tagadhatom.

Utolsó kívánságod hallom minden hajnalon,
De hiába. Mert tudod még mindig fáj nagyon.
Talán hiába kérted tőlem: Élj boldogan.
Még akkor is ha körülötted minden romokban,

Hever és a világ felfordul, de mégis,
próbáld meg újrakezdeni még így is.
Isten a tanúm rá én megpróbáltam,
mégis minden reggel ugyan azt láttam...

Sajnos nem megy ez így nélküled,
mégis mindig csak búcsúzom... Ég veled.
Aludj hát te már lehunytad szemed,
angyalokkal táncol gyönyörű tekinteted.

Elmentél mégis még itt vagy velem,
éjjelente álmaimban megkövetsz engem.
Volt köztünk egy kötelék,
mit semmi sem téphet szét.

Nem tudom, hogy neked volt-e igazad...
Óh! Szinte még mindig hallom szavad.
Mikor azt mondtad nekem: Célja van mindenkinek,
rendeltetése, előre megírt értelme életünknek.

Vagy talán annak van igaza ki azt mondja:
Mint, ahogyan a szél a faleveleket hordja,
miket ide oda sodor a véletlen,
úgy hánykolódunk mi is az életben.

Egy dologban azonban biztos vagyok,
ha elmennék, hátra én semmit sem hagyok.
Az én életem célja és értelme, hogy megismertelek,
hogy veled lehessek, vigyázzak rád és szerethesselek.

Valami bennem is meghalt akkor érzem,
mely nélkül már nincs értelme élnem.
Ezt vesztettem el veled mikor elmentél,
a világot jelentette nekem, hogy szerettél...

Tudod az élet színházában mind egy darabot játszunk,
bárhol is legyünk mindig a főszerepre vágyunk.
Én úgy érzem eljátszottam a főszerepem, mely megbukott,
számomra már csak néhány mellékszerep jutott.

Ami értelme volt, ami célom az életben,
azt elragadta tőlem a végzet, a véletlen.
Most már csak céltalan bolyongok, mint egy dudva mit ide oda hord a szél,
megpróbálom elfogadni azt a tényt, hogy egyszer minden a végéhez ér.

A végzet, mellyel nem számoltunk, melytől nem féltünk,
egy napon váratlanul, kíméletlenül eljött értünk.
Megértette velem, minden pillanat ajándék mit együtt éltünk,
mely gyorsan elmúlik, hisz egyszer mind utunk végéhez érünk.

Az idő mely mindent lerombol,
a végzet amire senki sem gondol.
Az élet mely álmokat ültetett belénk,
leküzdhetetlen akadályokat görgetett elénk.

Nem hittük volna, hogy nem lesz több esély,
ha az éjjel majd véget ér,
hiába kérlek, hogy ébredj fel,
kezem még ne engedd el.

Nem hittem volna, hogy hozzám akkor utoljára szóltál,
emlékszem milyen nyugodt, milyen békés voltál.
Bennem él minden szavad, szívemtől el nem szakadt,
emlékeimben talán örökre megmarad, lelkemben ragadt.

- \'Hirtelen száz és száz gondolatom támadt...
Belefáradtam. Olyan álmos vagyok és fáradt.
Úgy pihennék kicsit ha tehetném,
néhány röpke órára gondjaimat levetném.\'

- El is aludtál... Csak aludtál mélyen csendesen,
fel nem ébredtél többé, többé sohasem.
Aludj hát én majd őrzöm álmodat,
vigyázok rá ne rontsa kárhozat.

Aludj csak aludj, most már pihenhetsz,
álmod nyugodt és csendes,
nem bánthat semmi sem többé,
békére leltél most már örökké...

Itt hagytad ezt a beteg világot,
hol ártatlan lelked annyi fájdalmat látott.
Elmentél, álmod és utad végtelen...
Aludj hát. Emléked én őrzöm éberen.

~ Néha azt hisszük elvesztettünk valakit,
pedig nem csak máshová került,
néha úgy érezzük elvettek tőlünk valamit,
és szívünk mély gyászba merült.

Bár igaz fizikailag nem lehet velünk,
Bőrünkön érezzük nap mint nap hiányát,
de valamiért mégsem engedi el lelkünk,
és napról napra újra őrizzük álmát.

Tettei és vágyai, szikrázó lénye,
nyomot hagyott rajtunk, itt maradt velünk,
így elhisszük, hogy valójában soha nem lett vége,
szívünkben őrizzük, ez ad reményt nekünk.

De vajon kit illet a gyász,
azt ki békére lelt, eltávozott?
Vagy azt ki szenved, kit kínoz a láz,
kinek magányos lénye még itt maradott...

Ha van valaki ki szeretett, ki őrzi emlékünk,
az ő szívében mi tovább ragyogunk, örökké élünk.

Budapest. 2005. június - október