Apa és gyermeke sétálgat kézen fogva halk magányában,
végtelenbe húzódó árnyékos fasor festői kupolái alatt,
nap mint nap látva mindig csak erre vágytam,
néhány másodpercig míg vonatom robogva elszaladt.

Majd eltűnnek és csak suhannak el az emberek a házak,
míg csak az üresség marad melynek állandó miben léte,
szürkeségből elő elő bukkanó csonka üres vázak,
halk kusza motyogása duruzsol fülemben égve.

Oly régen volt már szinte nem is emlékezem,
mikor próbáltam kitörni ebből a mókuskerékből,
mikor kezdődött a háború lelkemben azon elmélkedem,
elég volt mára már a sok sok fájdalmas emlékből.

Majd jöttél és fényt gyújtottál mely úgy tündökölt,
oly ragyogót, hogy a sötétség bármekkora is legyen,
bármely árnyék is vetült rám mely szüntelen gyötört,
fénye őrangyalként vezessen, utat mutattál nekem.

Utat ki a pokolból... Ezt meg, hogyan köszönhetem?
Nem tudom képes vagyok-e kifejezni oly sokat vártam.
Talán oly sokáig éltem bezárva már nem közölhetem...
Sajnálom szívem hangjára szebb dallamot nem találtam.

Budapest. 2011.03.24.