Megfagyott jégvirágok lepik el a zord szürke utat,
csend borul ránk némán a tél felé mutat.
Későn jön a hajnal, magára oly sokat várat,
akár az első randin ki ígéretekkel áltat.

Végül eljön de már túl későn... Minden megfagyott,
ablakainkon a jég zord, kusza nyomokat hagyott.
És minden meghal... Nem mozdul semmi sem többé,
jéggel borított világba zárva alszik már talán örökké.

Néhány rózsaszál mely megőrizte még szirmait,
mint üveg dísztárgyak hirdetik némán kínjait.
Egy madár felröppen felkavarva a porhanyós zúzmarát,
mely lassan alá hullik szépen elhozva első havát,

Ennek a zord, komor, rideg világnak,
minden meghal... az élet szikrái feltámadásukra várnak.

Budapest. 2010.10.28.