Még őrzöm illatát, még látom szemeit,
Még hallom a hangját, még érzem kezeit.
Még fülemben cseng beszéde,
Még liliomként, remeg előttem a képe,
Még érzem, hogy e kép valóság,
De már látom, körötte jön a köd s a homály!
Hát vidd el tőlem őt, vidd el, ne lássam többet,
Ne halljam hangját, ne érezzem illatát!
Vidd el, mint nappalt az Éj,
Vidd el, mint párát a nyár,
Vidd el, mint ahogy lábam én is elviszem tőle,
Vidd el őt, mert szívem szakad meg!
Ne mossak kezet utána? Ne hajtsam álomra fejem?
Ne menjek emberek közelébe?
Ne fogjak meg soha semmit se?
Ne remélj szerelmet, te folyó menti állat,
Ne remélj napfényt, mikor elemészt az amazon-vadászat!
Ne reméld, hogy napfényt látsz, mikor vak az ész,
A megfulladt boldogtalanságtól, a látszat is fölemészt!
Még itt fekszik az ágyon előttem,
Még kezét fogom kezembe,
Még mellein pihen kemény fejem,
De ez csak a pompa, s már közel a vég!
Még itt a \'virágcsokor\' mit most írok neki,
Még itt a szív, mely selyem testét érzi!
Még érzem a bársony leányt,
Még hallom a csengő hangját,
Még, még, még! - De a vég,
Az a szomorú, az elválás, a búcsú!
A vég a leszámolás ideje;