Azt hittem könnyebben fog majd menni,
azt, hogy mindig lesz majd valamit tenni...
Ami talán eltereli figyelmemet egy kissé,
bár tudtam az érzést nem teheti semmisé.

Nem értem meg, hogy téged nem érdekel,
hogy szavaim már többé soha nem érhet el...
Most életem talán legnehezebb időszakában,
egyedül ülök az üres, magányos lakásban.

És csak gyötröm magamat megannyi kérdéssel,
annyi félelemmel teli szánalmas kínzó érzéssel.
Annyi gondolat átsuhan elmémen féltéssel,
mindig fájdalommal teltve egyetlen kéréssel.

De hiszen nem hallgatja meg senki szavaim,
és érzéseim megmaradnak, bezárják falaim.
Melyek közé rekedtem kijutni nem tudok...
Mivé leszek? Vajon majd meddig is futok?

A valóságtól távol elzártan meddig élhetek,
egy halott érzést magamban meddig védhetek?
Összecsapnak a hullámok még fel sem fogtam...
Mindennek vége... Csak saját lelkemből loptam.

És elmennek a vendégek is kik eddig színezték,
utam, sötétre vált a jövő... Úgy visszamennék...
De túl jutottam már a ponton ahonnan nincsen,
többé visszatérés... Látom mennem kell innen...

Budapest. 2011.06.03.