Te vagy az egyetlen ki lelkem megmentheti,
attól amivé válnék más különben elvesztheti,
mindazon elveket melyek utamon vezettek,
mindazt mit bennem eddig mások szerettek.

Próbálom leplezni, bárhogyan is mutatom,
elveszek lassan, ellenszerét hiába kutatom.
Téged kérlek rá szavaim soha el ne hidd megint,
még ha nyugtatón szólnék hozzád, még ha óva int.

Még ha biztatón is felelnék majd minden kérdésre,
nem tudok őszinte választ adni erre az érzésre.
Ezért kérlek emeld magasba szomjazó lelkem,
talán megtalálhatom még áhított kegyelmem.

Álmomban is te őrzöl hozzád indultam el tőled,
nem lesz utánad senki ugyan úgy mint előtted.
Emeld magasba árva lelkem jöjjön bár kudarc,
hadd mosolyogjak, ne legyen örök ez a harc.

Maradjon meg minden érzés nekem kegyelmesen,
a bánat ne célozza szívem az örök vadászlesen.
Emeld magasba lelkem had nézzek szemeiden át,
engedd, hogy láthassam én is azt a gyönyörű csodát.

Piciny jámbor lelkednek törékeny harmatos virágát,
tisztán gyöngyöző érzéseid érintetlen meseszerű világát.
Ahogyan az embereket nézni tudod ne adj te mást,
ahogyan a világot látod csak azt az egy áldomást.

Budapest. 2011.04.28.