Amikor utoljára láttalak egy üres szobában álltunk,
közepén egy kerek asztal, csendben az ügyvédre vártunk.
Késett és mi hosszú perceken át nem szóltunk,
csak néztük egymást. Így talán soha nem voltunk.

Elcsillapodtak már az egymás elleni indulatok,
kínzó volt, türelmetlen vártam mikor indulhatok.
Fájó volt nézni szerelmünk, hogyan lepi el a csend,
a közömbösség uralma alatti konokul üres új rend.

Majd rám néztél, azt kérdezted rólad mi a legszebb emlékem,
és mosolyogtál, úgy mint az esküvőnkön. Még emlékszem...
Elgondolkodtam, hirtelen jött meglepett a kérdés,
kavargott bennem annyi új, annyi fájdalmas érzés.

Talán a táncleckék az esküvőnk előtti héten,
talán hosszú őszi sétáink, a ház mögötti réten.
Talán mikor éjjelente hirtelen ébredtem melletted,
te átkaroltál, tenyered mindig a hátamra tetted.

Talán az első pillantás mikor megláttalak,
emlékszem késő estig a fagyban vártalak,
a munkahelyed előtt álltam, hogy megszólíthassalak,
talán a búcsúzások, hogy magamhoz szoríthassalak.

Talán az arcod, mikor közölték veled a kórházban,
fiunk született, emlékszem örömöd milyen korlátlan,
milyen őszinte érzelmek ültek ki akkor arcodra,
nekem a legszebb volt, szebbet művész nem alkotna.

Nem tudok dönteni, vajon melyik is lehet a legszebb,
csak azt tudom, nem is lehetnék tőled ennél messzebb.
Mint ahová taszítottuk egymást az évek alatt lassan,
egyetlen emlékbe foglalni kevés, hogy elmondhassam.

Tudtam ezt, talán ezért nem feleltem akkor, csak néztem,
az egyetlen papírlapot az asztalon, még mindig nem értem.
Még mindig nem fogtam fel, arcod most utoljára láttam,
elválunk csendben ebben az üres szobában hová haza jártam.

Melyet évekig otthonunknak neveztünk mi ketten,
melyet leromboltunk. Tán te voltál, talán én tettem...
Talán a végzet. Minden mit feláldozhatunk,
most már késő, talán már nem változhatunk...

Budapest. 2010.10.21.