Ha három majmot ketrecbe zárunk,
és eléggé figyelünk olyasmit látunk,
melyet mi felsőbbrendűnek mondott,
egoista elménk már régen lerontott.

Melyre már csak nagyon kevesek,
ők is leginkább a bajban képesek.
Ez a három különböző kis majom,
együtt vergődik át a szörnyű bajon.

És bár rabságban mégis szabadon,
elméjük túlmutat nagy szavakon,
hangzatos harsogó kies közhelyeken,
példaként ezért őket elénk helyezem...

Veszélyt sejtve egymáshoz bújtak,
amint rabságuk kínzó órái múltak,
az ismeretlennel együtt szembe néztek,
nem kerítette őket rabságba az önérdek.

Nem fordultak egymás ellen vakon,
csak összebújt a három kis majom...
összezárva a halál völgyében járva,
mégis összetart a három kis árva...

Mi intelligensnek mondott emberek,
sajnos már nem lennénk erre képesek.
Mi kik kiközösítünk közülünk másokat,
magunk húzunk körénk szorító rácsokat.

A populációnk bármely egyede is eltérő,
mentálisan kínozzuk nem vagyunk elnéző.
Legyen az alacsony, sovány, magas, kövér,
hisszük, hogy nincs olyan ki hozzánk föl ér.

Megkülönböztetjük egymást csoportokra,
bőrszín, vallás, s millió jelentéktelen okra,
szétválasztjuk saját fajunk, szüntelen gyűlölködünk,
leginkább csak saját magunkban gyönyörködünk.

Mások elé helyezzük önnön önző érdekeinket,
átgázolva másokon észre sem vesszük tetteinket.
Lassan annyira lezüllesztjük elkorcsosult társadalmunk,
hogy megmenteni nekünk már nem lesz elég hatalmunk.

Budapest. 2011.06.05.