Nézd! Ismét csak ránk talál a hajnal.
Közeleg... Bár még álmos szürkületben,
Máris őrült vágtában, lobbanó lendületben,
a mindennapok harcmezeje hív, induló dallal.

Fáradt szemeim téged fürkésznek nesztelen,
tudom indulnom kéne már... Mégsem teszem.
Csak nézlek és újra elveszítem józan eszem...
Lelkem kivetkőztem most csupasz, meztelen.

Elveim feladtam mikor el fogadtam játékod,
tudtam mire számíthatok, mégis felfoghatatlan,
most csak fekszünk egymás mellett mozdulatlan,
az erőre kapó hajnali fény vet rám szörnyű árnyékot.

Mit tettünk? Mond: Óh, hol hagytuk el végleg elveinket?
Nem szabad szeretnünk egymást jól tudtuk mindketten...
És most csak fekszünk egymás mellett, lelkünk megretten.
Lágy szirén énekével a borzongató vágy legyűrt minket.

De a fény a hajnali fény árnyékot vet érzelmeinkre,
szörnyű önző gondolatok születnek halkan bennünk...
Talán el kéne szöknünk együtt új utat keresnünk,
Óh, mond::mentséget hogyan találunk tetteinkre?

Indulnom kéne... Már vár rám egy másik élet,
egy család vár szeretettel haza de nem tehetem...
Nem mondhatom: Egyszerre két embert szeretem.
Fekszünk egymás mellett... Mond: Hogyan ér ez véget?

Budapest: 2011.05.10.