Nem hallom már a madarak dalát,
a természet ébredező reggeli zaját.
Nem látom szárnyalni a pillangók hadát,
hiába vágyom eme apró, picike csodát.

Nem látom a lenyugvó nap első sugarát,
ahogyan millió szikraként ugrál a tóban odaát,
előtte pipacsok himbálóznak lágyan a virágos réten,
csak járják táncukat szelíden a lágy tavaszi szélben.

Meztelen talpamon suhanó puha homokban nem érzem,
ahogyan lágyan süllyed el simogatja minden léptem,
nem érzem, ahogyan simogat a szél,
lágyan gyengéden mikor arcomhoz ér.

Nem értem mi az mi elpusztult bennem,
az érzés, melyben örökre elvesztem.
Azon érzéseim melyek emberré tesznek,
hová lesznek? El miért vesznek?

Hiába próbálok ember maradni,
bizonyos elveket meg nem tagadni.,
elveszítettem reményem az életben,
hitevesztett, magányos utakra tévedtem.

Mikor az emberben világok hevernek romokban,
mint lábnyomokat a forró tengerparti homokban,
álmainkat az idő mossa el,
és kínzó kérdéseinkre senki nem felel.

Pedig az igazi szépség mindig itt van velünk,
legnehezebb pillanatainkban is fogja a kezünk,
körülvesz minket, apró csodáival utat mutat nekünk,
csak néha nehéznek tűnik, hogy erről tudomást vegyünk.

Budapest. 2005.05.31.