Az őrület keskeny határán táncolva,
jó és rossz tettek következményei között,
a gonosz szemöldökét megráncolva,
fáradt lábamra mindig vasgolyót kötött.

Bárhogyan is próbáltam magammal húzni,
bármit is tettem mindig emlékeztetett,
bárhogyan is próbáltam darabokra zúzni,
nem változtathatok azon mi elrendeltetett.

Egyre csak karistolta amint küzdöttem,
mélyen barázdált karcolatait lelkembe,
mennél jobban harcoltam küszködtem,
annál inkább nem részesített kegyelembe.

Mára már megtanultam elnyomni hangját,
puszta elmém letisztítani a felszínig lassan,
nem próbálom már örökösen kerülni haragját,
nem tanulmányozom, hogy elmondhassam.

Csupán el kellett fogadnom és megbékélnem,
karcolatok melyek bevésődtek annyira mélyen,
hogy most már velük kell életem napjait élnem,
magasba emelve a jóságot nem érhet szégyen.

Budapest. 2011.04.17.