Magamban sétálok, az emlékek erdejében,
S suttogó fák, s lombok végtelen csöndjében.
Keresem igazam, melyik a látszat vagy valóság,
Mi a szívemben lezajlik, érzem az gyarlóság.
Látszat és valóság nagyon távol vannak,
Fáj, hogy a látszatot látod Te igaznak.
Azt, hogy mit érzek én, nem tudhatod soha,
S talán sohasem tudjuk meg mi lett volna-ha?
Oly nagyot tévedtél, mint már sokan mások,
A szívem már nem fáj, másképp látja a világot.
Nem sokára egy sötétebb erdőbe érek,
Hol madarak énekét hallgatom és félek.
Félek a holnaptól, milyen sors vár rám,
Mit élek még át az életem alkonyán?
Úgy érzem talán ott van az én helyem,
Ahol szomorúság van, s minden gyötrelem.
Itt maradok már, hol örökös magány vár,
Amíg a szívem meg nem áll egy sötét éjszakán.