Csont s finom bőr csupán,
Haj és oly megszokott hang,
És mégis retteg, aki él,
Hogy elnémul egy harang.

Ha száz év telik, por és hamu
mi szavunkra úgy felelt,
hogy borzalmas óriás hiányt,
ember így könnyen felejt.

Aszott bőr az ujjakon,
ezernyi bajt levett
vállról, szívről, testről
kemény vasdaruk helyett.

Szakatt rongyok heverednek
néma földrögökön,
mihez bújva nem félt gyermek,
így nevetett ördögökön.

Szétvési testetlen énemet
Ez a higgadt álló csendélet,
Hogy hova tűnik el innen
A lélek; és az élet.

Fájdalom-e? Kín vagy őrület?
Nem, nem... reméld.
Ez halott magány. Csönd, s
Nedves föld ott, aki szeretett.