Elloptam én

Elloptam a fényes égről minden
csillagot,
neked kedvesem én egyet ott hagyok.
Azt is csak azért, hogy hozzám el találj,
hogy fényre várva te engem ma hazavárj.

S azt kérded, akkor mi maradt az égen?
Sötét lesz, szívemben marad reményem?
Gyere közelembe, s nézd neked mit adok?
ha hozzám bújsz, mindazt majd láthatod.

Szívemben világítanak a lopott csillagok.
Tedd mellé a forró, de didergő szerelmed,
azt a mosolygós szád, az édes könnyed,
Mert ha valaki, egyedül azt te érdemled.

Karjaidban, s lelkeden ma újjá születtem,
a hosszú álmomból végre felébredtem.
De csak egy pillanatra, hogy újra aludjak,
hogy végtelen mezőkön veled bolyongjak.

Összehúzom magamon a kopott kabátom,
s elindulok ablakodhoz kicsinyke virágom.
Ott boldogan kuporodom édes magányba,
lélegzeted, remegő lelked ölelem karomba.

S ha a pirkadat ott találja kóborló testem,
senki ne gúnyoljon, vagy nevessen engem.
Mert a koldus békére lelt, lelke távolodik,
haldokló lénye szabad, lassan alkonyodik.

Végtelen mámorából soha fel nem ébred,
ő szabadon, boldogan mondja a meséket.
Arcán lopva kóbor könnycsepp búcsúzik,
szája sarkán mosoly, csendesen haldoklik.

Kopott kabátja alól fény száll az ég felé,
a lopott csillagok azok, a drága kedvesé.
Ernyedt karjai alól egyenként megszöknek,
szállnak fel az égre, hol valaha születtek.

irta:

Vida Zoltán.