Világvége után...

Álmodtam egy helyről hol az álmaink múlnak,
hol nincs jelentősége már a múltnak.
Ahol mindig fagyos szelek fújnak,
hol a fák levelei örökre lehullnak.

Sűrű koszorúval fedik be az utat,
elfedik lépteim, mely visszafelé mutat.
Itt ragadtam hol az idő végtelen,
rabságba kerültem eme helyen, eltévedtem.

Holt lelkek bolyongnak elveszve céltalan,
segítséget kérnék de senki nem hallja szavam.
Ez az a hely hol özvegyek zokognak,
ablakaikon éjjelente meggyötört lelkek kopognak.

Mellettem egy védtelen gyermeket temetnek,
halkan hozzá papok imát rebegnek.
Hozzátartozói hullatnak fájdalmas könnyeket,
gyászolnak egy értelmetlen halált halt gyermeket.

Álmaik most mind porba hullik,
fájdalmuk soha el nem múlik.
Fekete fátylakat himbál a szél,
itt lassan minden a végéhez ér.

Körülnézek, mindenfelé temetők húzódnak végtelen,
lassan úrrá lesz rajtam a félelem.
Félhomály van a nap nem kel fel többé sohasem,
örökre tél borul ránk, lemondtak rólunk odafenn.

Lassan hulló hideg szúrós eső mossa arcom,
térdre borulok fejemet a földre hajtom.
Rádöbbentem mind mit igaznak hittem tévedtem,
kómában feküdtem és most öntudatra ébredtem.

Pusztulás és káosz uralkodik mindenen...
Hiába fohászkodnánk: Ne hadj el istenem!
Az angyalok nem hullatnak több könnyet értünk,
beteljesedett a végítélet amitől annyira féltünk.

Ellent mondtunk annak mit diktál a józan ész,
civilizációnk és létünk lassan feledésbe vész.
Ember alkotta és ember pusztítja el,
nagyvárosaink most mind romokban hever.

Ellentétes nézeteinktől felborult a rend,
a háború hangját elnyomta a csend.
Kínzóan üres csend, mely fojtogatja lelkünk,
hibáink miatt milliókat kell eltemetnünk.

Civilizációnk romjain kell végre békét lelnünk,
még egy esélyt kaptunk, hogy mindent újra kezdjünk.
Ajándék ez annak reményében, hogy megértjük végre,
fajunk fennmaradásának, túlélésünknek egyetlen záloga: A béke.

Sárvár. 2004.09.27.