Postás

Szakadt zöld táskáján az idő már nyomot hagyott,
járja végtelenbe húzódó utcáink üres jégbe fagyott,
rideg, magányos útját a sűrűn hulló hó lassan elfedte,
egy ember sem jött szembe, mióta munkáját elkezdte.

Legnagyobb ellensége a fagy mi a vidéket most uralja,
mi körbefon lassan mindent körötte, felé azt sugallja,
ismét hosszú, hideg téli napok várnak rá kíméletlen,
sok sok didergős nap várja még, hogy újra éledjen...

Újra napos tavaszi zsongásban, hosszú útját folytatja,
csengetéssel a lépcsőház csendjét ismét megbolygatja...
Egyik ház a másik után, minden udvarban sok régi barát,
sok régi ismerőst talál, amint járja megszokott útvonalát.

Az öregebbek az udvar közepén kis tölgyfa pad körül,
kártyáznak hideg fröccs mellett, eperfa árnyéka mögül,
intenek és kérdik hangosan: Postás úr! Hozott valamit?
Egy levelet mely boldoggá tesz vagy elszomorít valakit.

A gyerekek megpillantván hangos kiabálásba fognak:
Postás bácsi, Postás bácsi had segítsünk... Harsognak.
De ő csak megy tovább, a sarkon kinn áll már a \'házi néni\',
még a ládákig sem jut el, ő fürkésző szemeivel szigorúan nézi.

Ki és mit kapott aznap a házban, mivel más dolga nem akadt,
máris rohan vele szomszédjához hadarva mesélve a látottakat.
De ő csak megy tovább, még sok ház és sok ember várja,
ma még sokan kérdeznek tőle miközben megszokott útját járja.

Budapest. 2011.06.27.