Élt egyszer egy ember...

Kinek lelke háborgott, mint a viharos tenger,
kit semmi sem érdekel, kinek semmi sem kell,
így élni már nem bír, ám halni nem mer,
ő volt az az ember, ki szólni soha nem mer.

Ki lelkébe zárja örökre bánatát,
és nem ossza meg másokkal gondolatát,
soha nem mondja el őszinte szavát,
szépen lassan megutálja saját magát.

Nem fogja fel, nem érti meg baját,
előidéz ezzel egy súlyos skizofréniát.
Egy ideig próbálja tagadni maga előtt,
arcára ál mosolyt csal és derűt.

Ám befordult énje egyre többször felszínre került,
meggyötört lelkén még sok sok vihar végigsöpört.
Élete mint a kártyavár összedőlt,
szegény kit az élet így meggyötört.

Arcán ezután már csak bánat ült,
érzelmeibe fulladt és lassan elmerült.
Régi énjének hamvaiból új ember született,
ki már többé senkit sem szeretett.

Ő ki oly sokat várt, vajon mit élhetett át?
Ő, ki magába fojtotta minden gondolatát, minden szavát,
ki soha nem érezhette a boldogság csókját,
ki soha nem mondta el féltve őrzött bókját.

Ő ki szó nélkül engedte el szerelmét, álmai párját,
ki szótlanul tűrte kínzó bánatát... Vajon mit élhetett át?
Vajon meddig élhet így elzárkózva a világtól,
mindentől elbújva, mindenkitől távol?

Már saját maga sem tudja ki ő valójában,
vergődik az élet eme szörnyű kátyújában.
Kapálódzik az őrület sűrűn szőtt hálójában.
De ki is volt ő a valóságban, eredeti énjében valójában?

Egy nyugodt, őszinte, vissza húzódó ember,
kit az isten ki tudja miért sújt, miért ver...
Tán azért mert magáért kiállni soha nem mer,
mindent eltűr miközben lelkében egyre hevesebben háborog a tenger.

Elhiteti magával, hogy minden rendben,
csak él tovább így szótlanul, csendben.
Felépített magában egy hamis világot,
és tovább táplál egy hazug álmot.

Ám egy napon rádöbbent a valóságra,
életét elpazarolta üres álmodozásra, badarságra.
Nem találja életének értelmét, célját,
ezután mér mindent csak sötéten lát.

Elfordul a világtól, szerény énje eltűnik nyomtalan.
Hová tart ő? Csak bolyong, mint egy magányos hontalan.
Az utat mit neki szánt a sors ő nem találja,
lelki békéjét, nyugalmát így hiába is várja.

Belefáradt már az életbe elhiszi, hogy hiába volt minden,
hogy megöregedett már, el mégsem ért semmit az életben.
Nem tudja ő. hogy mit tegyen,
csak él így tovább némán, csendesen.

Magába zárkózik és tagadja érzéseit,
nem teszi fel soha kínzó kérdéseit.
Esténként a tükörből vigyorog rá az őrület groteszk látványa,
olyankor minden szenvedés kiül rémült, megfáradt arcára.

Budapest. 2004.07.16.