Rögös utakon járjuk az életünket, külön-külön,
Sokszor nem társul más életünkhöz, csak az üröm.
Úgy adódott, hogy a sors mindkettőnknek mást szánt,
S nem tudtuk, hogy mit fogunk érezni egymás iránt.
Jövőt sajnos előre nem látott egyikőnk sem,
S nem tudhattuk, hogy egymásba szeretünk, őrülten.
De talán már tudjuk, mi lesz sorsunk, mi lesz velünk,
Talán még együtt sok boldogságot átélhetünk.
Csak a szívünk súgja azt, hogy mit tegyünk,
Ami azt súgja, fonódjon össze a két kezünk.
Összeköt mindet immár két külön szál,
S nincs gyönyörűbb érzés a puszta valóságnál.
Mikor még a lényedet nem is ismerhettem,
Akkor még csupán az álmokat kergettem.
De most Te több vagy nekem egy társnál,
S többet érsz számomra minden kihívásnál.