Emlékeimben tisztán, s világosan él,
Mikor kicsi koromról édesanyám mesélt.
Tanyán éltünk, az udvar közepén kacsaúsztató,
A történet, mit mesélt, kissé hátborzongató.

Amíg Ő a gémeskútnál, a meszes vödröt mosta,
Bátyámra bízott, ki az udvaron szaladgált ide-oda.
Én meg elindultam bátran a kacsaúsztató felé,
S ott egyre csak ballagtam, egyre csak, befelé.

Édesanyám a bátyám kiáltására figyelt fel,
S futott a medence felé, szinte rémült őrülettel.
Fejem felett a hullám már összecsapott,
Szegény édesanyám ereiben a vér is megfagyott.

Kihúzott a pocsolyás vízből, melyet nyeltem,
Azután elkezdte masszírozni, elernyedt testem.
Bevitt a szobába, s mire teljesen rendbe tett,
Az ijedt bátyám, ki eltűnt, utána sietett.

Hiába szólongatta, válasz sehonnan sem érkezett,
A tehén jászolba bújt szegény, mert tudta vétkezett.
Szörnyű volt ijedtsége, mert nem figyelt oda rám,
Így hát elbujdokolt félelmében az én bátyám.

Órákon keresztül, mindenhol kereste az anyám,
Már segítségére sietett a szomszédból keresztanyám.
Mikor már esteledett, s rátaláltak végre,
Akkorra elmúlt szegény édesanyám mérge.

Így volt, hogy-e kis kaland velem megesett,
Most elmesélhetem nektek a történetemet.
Nektek Kedves Barátaim, kik verseim olvassátok,
Életem kis kalandjának részeseivé váltok.