Oly nehezen

Oly nehezen jöttem én el ma tőled,
sírt a lelkem mert ott hagytalak téged.
Remegett a kezem mikor át öleltelek,
mikor csókolhattam dobogó szívedet.

Újraszülettem én abban a pillanatban,
mikor tündéri szádra csókot adhattam.
A világot öleltem én akkor keblemen,
s lelkem ringatta a hatalmas végtelen.

Ha az Isten úgy dönt én ott meghalok,
mindent ideadott, mit valaha adhatott.
Mert halhattam volna dobogó a szíveden,
nevető, csillogó, gyönyörű szemeden.

Kezemben tartom azt az egyetlen képet,
mely pillanat rabul ejtette tündér lényed.
De szólni hozzá most még nem tudok,
talán csak akkor, ha feljöttek a csillagok.

Akkor majd a sajgó lelkemre fektetem,
öleli, s szorítja azt a remegő két kezem.
árva könnyem a te fényképedre csöppen,
ablakod alatt hagyott álmom, megpihen.

Megállok ágyadnál, szerelemmel takarlak,
meg mutatlak a Holdnak, millió csillagnak.
Belesúgom a messzeségbe drága neved,
s hogy míg hallod a dalt, itt leszek neked.


Vida Zoltán.