Tavak tengerén

Szökőn, mélán

Az ember a szélben jár földi ösvényen,
süt a Nap, olajfa ágai lengenek,
egyre vándorolnak a felhők tovább,
és egy kis halacska úszkál a tóban.

A kis tóhoz járok így én hétvégeken,
szétnézek, hagyom, hogy mélán lengedezzem,
a szőke hajam lobog az ágak közt
mint tücske a nagy réten, úgy elszököm.

Szelek hátán menekül, repül a lelkem,
nincs továbbra e pokoli köveken,
szárnyai szép fellegre feljebb visznek,
repülő csóvájában majd felejtek.

A tó csillogó vizein ...

Csónak, kis kacsacsalád a tó felszínén,
fodrozódódik léleknyi vízörvényben
és a tava mélyében ott a kövek,
melyek soha többé nem emelkednek.

Bennem a nagy csend, templomi harangkongás,
hullámtörés felverte moszat lábamnál,
hullámok szétsimítják rajtam a fényt,
a nagy medence és nádas visszhangját.

Még maradok, mielőtt tovább kell mennem,
lábnyomom majd hull a parttól messze,
érzéki csalódás vagy szív tiszta vágy,
hátra marad lányálom nagy szerelme.

Budapest, június 20.