Megtalálsz ott hol zokogva dőlnek a fák,
csupasz ágaik nyúlnak feléd, álmatlanul időkön át.
Gyökereiken lépdelsz melyek a föld felé kúsznak,
eltiport megtört álmaink porában reménytelen úsznak.

Megtalálsz ott hol halott virágok nyílnak,
lelked mélyéből feltörő fájdalmas hangok hívnak,
hol dédelgetett álmaink reánk borulnak,
fájdalmas szavaink elnyomjuk szívünkbe szorulnak.

Megtalálsz ott hol az arcokra szenvedés ül,
hol a sötét az úr az ég ki soha nem derül,
hol csendes lelkek bolyongnak egyedül,
körbejárnak csupán ki soha nem kerül.

A körből hová egyre mélyebbre taszítjuk,
bűnbánó lelkünket újra és újra szétszakítjuk,
magába hajlik az idő megszűnik létezni,
amit elszenvedünk nem lehet átérezni.

Pedig csupán egyetlen lépés lenne előre,
és a feledés homályába borulna mi is volt előtte,
ám nem látjuk meg nekünk mi volna jó,
szemünk eltakarja egy kór a neve: depresszió.

Budapest. 2006.02.06.