Elmúlt a perc, hogy meggyónjam bűneim,
most ellenem fordulnak mind eddigi tetteim.
Szólnék hozzád de a szemed már csukva van,
én csak némán átkozom magam.

Tehetetlen eltelt búcsú nélküli percek,
fájóan lassan egyre csak telnek.
Soha nem mondtam el, már hiába a szó,
mindez már vissza nem fordítható.

Nem mondtam mily fontos vagy nekem,
hálás vagyok azért, hogy felneveltél engem.
Nem mondtam el soha,
Óh vajon miért? Én ostoba!

Búcsú nélkül egyedül mentél el,
várt rád egy távoli hely.
Szólítottak már, eltelt az idő mit neked szántak,
jó volna tudni, hogy odaát szeretteid vártak.

Én maradtam, hogy őrizzem emléked,
hogy átadjam mindazt a jót és szépet,
mit valaha tőled kaptam,
én még itt maradtam.

Van, hogy késik a szó felőrli az idő vasfoga,
szeretteinket búcsú nélkül ragadja el az élet alkonya.
Tehetetlenségünk fájó gondolatától a hideg ráz,
és életünket végigkíséri a gyász.

/ SZERETETT NAGYMAMÁM EMLÉKÉRE /

Balatonfüred. 2004.06.29.