Tudom jól, nem lehet minden lelket megmenteni,
van ki nem igényli a segítséget.
Vannak bizonyos helyzetek mikor nincs mit tenni...
Miért fáj úgy mégis, miért éget?

Egy életvidám fiatal lány volt, senkinek sem ártott,
hétköznapi egyszerűséggel csupán élni szeretett volna,
de azok a dolgok amiket átélt, amiket látott,
gyermek lelkének világát döntötte romba.

Mindenki kit szeretett ellene fordult,
kihasználta és megcsalta őt szerelme,
lelke ettől magába fordult, elméje torzult,
kiutat keresett reménytelen... Élni szeretne.

De mindig mikor úgy tűnt, talpra állt végre,
mindig egy újabb csalódás érte őt,
nem tudott gondolni a végén már semmi szépre,
szegény kit súlyos depresszió szüntelen gyötört.

Álomba sírt reménytelen éjszakáinak már csak a végét várta,
az élet apró örömeit már nem élvezte, nem látta,
magányos kiégett útját senki sem kísérte csak járta,
kezét senki sem fogta, céltalan életének értelmét nem találta.

Mikor megismertem, már nem lehetett segíteni rajta,
évekig próbáltam visszaadni azt amit elvettek tőle.
De eltaszított magától, nem engedte, nem hagyta,
nem bízott már senkiben, szinte menekült előle.

Tiszteletben tartottam kívánságát bármennyire is szerettem,
menthetetlen lelkét elengedtem úgy, hogy senki nem védte,
bár bizalmát hiába vártam, társaságát évekig hiába kerestem,
mégis úgy éreztem hibáztam... Talán nem harcoltam eléggé érte.

Budapest. 2006.02.07.