A fájdalom tengerének habjai nyaldossák magányos szívem partjait,
és a fájdalomtól elborult elmém, próbálja megőrizni megmaradt álmait.
Lelkemet millió apró tűként szurkálja a magány kegyetlen érzése,
és úgy érzem talán soha nem kapok választ néhány kérdésre.

Szavaim elenyésznek a semmibe, csak süket fülekre találnak,
mégis én még mindig bókolok egy számomra feledhetetlen lánynak.
Emlékeimben élek, gondolataim a múltba járnak,
álmaim még mindig egy szebb jövőre vágynak.

Kérdések gyötörnek, szavak, mondatok,
érzések mit el már nem mondhatok.
Csak egy szó az mi nyomja most szívem,
egy érzés, hogy nem vagy itt velem.

Azon gondolkozom, hogy ami szép és jó volt régen,
miért nem múlik el csendben, szépen?
Miért fáj ennyire, miért nem marad meg emléknek csupán?
Miért kínoz minden nap és minden éjszakán?

Néha fáj, néha csak kín és gyötrelem,
néha csak ennyit ad a szerelem.
Néha perzsel, néha a pokol tüze éget,
mert szeretsz valakit, ki nem szeret már téged.

Csak megyek, járok lépkedek, sötét jövő felé visz az út,
minden pillanatban rám kacsint és visszaránt a múlt.
Magányos út ez csak járom csendesen,
magányos út, melyen végig kell mennem.

Magányos utamon nem kísér senki sem,
nincs semmi mi reményt ad nekem.
Magányos út ez, véget talán nem ér sohasem,
hiszen nem múlik el sohasem az őszinte szerelem.

Budapest 2004.02.07.