Sokszor gondolkoztam már,
hol rontottam el életemet,
hisz szívem hiába vár,
mert akkor nem mondtam el neked.

Bár volt rá alkalom,
mégsem mondtam el,
megbocsájtani magamnak nem tudom,
hogy az érzés némán múlik el.

Téged akkor még más vezetett,
hiába lett volna a szó,
szíved akkor mást szeretett,
nem lett volna mi elmondható.

Barát voltam s nem több ennél,
gondoltam rá minden nap, minden éjjel,
milyen volna ha engem szeretnél,
s csak vártam, hogy jöjjön egy jel.

De túl sokáig vártam,
elragadott téged egy láz,
emléked szívembe zártam,
s már messzinek tűnik a gyász.

Szárnyaltál szabadon hitted, hogy mindörökké tart,
hogy utadon a szerencse kísér téged,
hogy mindentől védve leszel majd,
és soha nem ér utol a végzet.

Megváltoztál teljesen a bűn rabja lettél,
végzetesen rossz utakra tévedtél,
kiutat még csak nem is kerestél,
megbíztál abban kit annyira szerettél.

Ki a bűn útjára vezetett téged,
s szemedben kihunyt az a láng,
ki megölt benned minden jót s szépet,
ezzel megrontott egy ártatlan lányt.

Évek múlván jöttem csak rá arra,
hogy mindez az én hibám,
ha nem várok mindig a holnapra,
megakadályozhattam volna tán.

De túl sokáig vártam,
elragadott téged egy láz,
emléked szívembe zártam,
s már messzinek tűnik a gyász.

Pécs 2004.06.26.