Furcsák vagyunk mi emberek,
nagyon nehezen ejtünk könnyeket,
lelkünk zokog, ám arcunk közben nevet,
próbáljuk tagadni azt, amit nem lehet.

Ott sírunk hol nem lát senki sem,
könnyeinket felszárítjuk, de a bánat megmarad szívünkben.
Másokat becsaphatunk de szívünk az mi igazán szeret,
és csak zokog, némán ontja a könnyeket.

Furcsák vagyunk mi emberek,
sok mindenért ejtünk könnyeket,
tagadni ezt nem kell, sőt nem könnyen lehet,
ám mégsem merjük mutatni annak, ki minket igazán szeret.

Nem tudom van-e őszinte szó,
amivel mindez elmondható.
Álnok hazugság és képmutatás az életünk,
hisz belül akkor is sírunk ha éppen nevetünk.

Budapest. 2004.02.02.