Tudod az orvosok azt mondták nekem,
hogy soha nem lehetsz már velem.
Azt mondták hagyjalak békében elmenni,
ne reménykedjek, próbáljak inkább feledni.

De én nem hiszek nekik,
tudom jól csak a dolgukat teszik.
De én még nem adtam fel a reményt,
hiába mondják: Nem menthetjük meg szegényt.

Szerintem te csak alszol,
lelked még belül harcol.
Aludj hát nyugodtan én őrzöm álmodat,
vigyázok rá ne rontsa kárhozat.

És ha felébredsz én itt leszek melletted,
átölellek téged, tudom mennyire szeretted,
érezni azt, hogy veled vagyok,
aludj hát én melletted maradok.

És csak teltek a napok végeláthatatlanul,
ő csak állt ott az ágya mellett szótlanul.
A kezét soha egy percre el nem engedte volna,
a lány néha mozgatta száját, mintha hozzá szólna.

De nem, meg nem szólalt sohasem,...
Aludt ő csak aludt mélyen csendesen.
Mígnem egy napon megtörtént a csoda,
mit várt ő, melyről le nem mondott soha.

Az orvosok ámulva nézték a szeretet erejét,
mely életben tartotta haldokló kedvesét.
Azon a napon mikor a csendet egy hang törte át,
hallgassuk hát a csodát, a lány újjáéledt búcsúzó szavát.

Tudod jól a nagy fiúk nem sírnak,
engem most az angyalok hívnak.
A halál is csak az élet része,
és az enyémnek most lett vége.

De visszatértem, hogy elmondhassam neked,
mennyire szép volt minden pillanat veled.
Mennyire hálás vagyok minden egyes percért,
mit veled tölthettem. A sok sok emlékért,

a sok szeretetért mit tőled kaptam,
egy élet is kevés lenne, hogy vissza adjam.
Csak arra vágytam, hogy elmondhassam ezt neked,
lassan indulnom kell... Ég veled. Legyen szép életed.

Eddig szerelmed tartott életben engem,
akkor mikor én már nem is kerestem.
Hangod vezetett mely feléd mutat,
ahogy beszéltél hozzám az adott kiutat.

De úgy látszik nekünk csak ilyen kevés idő jutott,
ami oly gyorsan, oly hamar elfutott.
Ne bánkódj soha emiatt kérlek,
engedj elmennem, én már nem félek.

Tudod most teljesült egy kívánságom,
újra érezhetem csókodat a számon.
Engem már hívnak, várnak rám odaát,
hallgasd hát csendben az angyalok szavát.

Pssszt... Ne szólj! Csak csókolj meg még egyszer,
és ha igazán szeretsz kérlek engedj el.
Csókolj hát, ez legyen utolsó emlékem,
teljesítsd álmom mit istentől kértem.

Úgy is tett, ahogyan kérte őt,
még egyszer megcsókolta az imádott nőt.
Ő lehunyta szemét, aludt csak aludt csendesen,
fel nem ébredt többé többé sohasem.

Békésen pihent akár egy angyal.
Bárhová mész kérlek vigyél magaddal.
Szólt hozzá, kérlelte órákon át,
de a lány már nem hallhatta szavát.

Napokba telt, mire megértette végre,
semmit sem tehet már érte.
Zokogott, könnyei mossák tisztára arcát,
hogy tisztábban lássa a végzettel vívott harcát.

Hogy lássa végre, mennyire reménytelen küzdelem,
három nap és három hosszú éjjelen,
fogta a kezét és virrasztott mellette,
milliószor elmondta neki mennyire szerette.

Nem tudom, hogyan folytassam nélküled...
Hogyan mondhatnám azt neked? Ég veled...
Hirtelen most minden értelmét vesztette,
a remény veled halt, lelkemet eltemette.

A gyász, mely utamon kísér ezután,
hiányod nem fogadom el soha tán.
Kérdem istent, miért nem engem?
Miért mindig azokat kiket szerettem?

Miért pont téged vett el tőlem? Kérdem:
Mit vétettem, hogy büntet, mi a vétkem?
Miért nem engem vitt el helyetted?
Az én helyem ott lenne melletted.

Megpróbálok ígéretemhez hűen erős maradni,
bizonyos elveket, soha meg nem tagadni.
Bármely nehéz is álmod többé nem vigyázhatom,
bár fáj nagyon, megpróbálom legyőzni bánatom.

Így is tett ő megpróbálkozott mindennel,
de mindig mikor úgy tűnt végre megbékélt istennel,
mindig egy újabb csapás érte őt,
szegényt kit az élet meggyötört.

Soha nem tudott megbékélni a gondolattal,
fájdalmát nem írhatta le szavakkal.
Vajon miért őt vette el az isten?
És miért nem ő maradt hátra itten?

Hiszen oly fiatal volt még előtte állt az élet,
oly sok álmuk volt még, oly sok jót és szépet,
mit még együtt átélhettek volna,
ha a végzet közbe nem szólna...

Számára az idő megszűnt létezni,
mit átél ő, nem lehet átérezni.
Ő még beszél hozzá, bár szavai süket fülekre találnak,
hallgassuk hát fájdalmas szavait, ahogy beszél a lánynak.

Bár már nem hallhatod szavaim tudom,
én mégis beszélek hozzád minden hajnalon.
Bárcsak láthatnád, mily gyönyörű a hajnal,
ahogyan az éjszakát felváltja a nappal.

Az ébredező nap első sugarai vörösre festik,
az őszi leveleket, melyek közt most egy szivárvány rejlik.
Vörösen ég, szinte lángol a fa koronája,
bár láthatnád... Ez a felkelő nap első csodája.

Én csak állok itt ámulva bámulom szépségét,
a hajnali nap tüzét, az ég kékségét.
Csak állok itt lélegzetvisszafojtva csodálom szüntelen,
közben arra gondolok, bárcsak itt lennél velem.

Ez az a hely, melyhez oly sok emlék köt engem,
ez az a hely hol sokszor lelki békémet kerestem.
Ez az a fa, melynél először láttalak,
hol vágyakozva téged oly sokszor vártalak.

Itt temettelek el a mi közös fánk alatt.
Istenem! Rövidke időnk mily gyorsan elszaladt.
Mintha csak tegnap lett volna, mikor először megcsókoltál,
Mikor először hozzám bújtál, emlékszem milyen félénk voltál...

Mintha csak tegnap lett volna, hogy nevedet törzsébe véstem,
ennek a fának, mely azóta büszkén hirdeti: Csak érted éltem.
Mintha tegnap lett volna, hogy félve kezedet megkértem,
ennek a fának árnyékos tövében, melyhez most visszatértem.

Mintha csak tegnap lett volna, hogy jövőnket tervezgettük,
édes álomként, izgatottan esküvőnket szervezgettük.
És most nézd! Hová jutottunk? Nem gondoltuk volna,
hogy közös jövőnk ilyen rövidke időről szólna.

Az élet soha nem olyan egyszerű,
soha nem csak boldogság és derű.
Van úgy, hogy mindent elveszítünk mi fontos volt nekünk,
egyedül félünk, elveszítjük hitünk, hisz nincs senki velünk.

Álmaink olykor hirtelen fordulnak ellenünk,
elveszítjük velük azt, mely nélkül elveszünk.
Életünknek értemet többé nem lelünk,
céltalan bolyongunk, kiutat hiába keresünk.

Nem tudom, hogy neked volt-e igazad...
Óh! Szinte még mindig hallom szavad.
Mikor azt mondtad nekem: Célja van mindenkinek,
rendeltetése, előre megírt értelme életünknek.

Vagy talán annak van igaza ki azt mondja:
Mint, ahogyan a szél a faleveleket hordja,
miket ide oda sodor a véletlen,
úgy hánykolódunk mi is az életben.

Egy dologban azonban biztos vagyok,
ha elmennék, hátra én semmit sem hagyok.
Az én életem célja és értelme, hogy megismertelek,
hogy veled lehessek, vigyázzak rád és szerethesselek.

Valami bennem is meghalt akkor érzem,
mely nélkül már nincs értelme élnem.
Ezt vesztettem el veled mikor elmentél,
a világot jelentette nekem, hogy szerettél...

Tudod az élet színházában mind egy darabot játszunk,
bárhol is legyünk mindig a főszerepre vágyunk.
Én úgy érzem eljátszottam a főszerepem, mely megbukott,
számomra már csak néhány mellékszerep jutott.

Ami értelme volt, ami célom az életben,
azt elragadta tőlem a végzet, a véletlen.
Most már csak céltalan bolyongok, mint egy dudva mit ide oda hord a szél,
megpróbálom elfogadni azt a tényt, hogy egyszer minden a végéhez ér.

A végzet, mellyel nem számoltunk, melytől nem féltünk,
egy napon váratlanul, kíméletlenül eljött értünk.
Megértette velem, minden pillanat ajándék mit együtt éltünk,
mely gyorsan elmúlik, hisz egyszer mind utunk végéhez érünk.

Ha van valaki ki szeretett, ki őrzi emlékünk,
az ő szívében mi tovább ragyogunk, örökké élünk.

Budapest. 2004.09.05.