Sötét van rideg, nyirkos lelkemben már megint,
hirtelen újra tél lett üressége szemembe tekint.
A magány mely lelkembe írja bánatos hangját,
utamon társamul szegült felvillantva haragját.

Távolodom ismét egyre csak messzebb jutok,
ameddig bírja a lábam sebesen addig futok...
S midőn vállamra telepszik fáradt gondolatom,
egyre nehezebbé válik minden mozdulatom.

Oly szép színe van mindennek kicsit megpihenek,
nem emlékszem mikor indultam... Hová megyek?
Már nem látszódnak a távolba megbúvó hegyek,
rádöbbenek utamon tovább ismét egyedül megyek.

Budapest. 2011.04.24.