Te túl jó vagy ehhez a beteg, elfajzott világhoz,
kegyetlen az élet, egy ilyen törékeny virághoz.
Nemesebb lelkű, tisztább szívű embert még nem láttam én,
lenyűgöző vagy, csodálatos, nemes akár egy égi tünemény.

Hűséges vagy, megértő, lojális másokhoz,
ragaszkodsz egy csodálatos, de naiv álomhoz.
Perzselő tűz, ritka báj ég csillogó szemedbe,
elhiszed, hogy mindenki őszinte és tiszta a lelke.

Túl kedves vagy, hűséges, őszinte, Hát ez volna a vétked?
Szeretsz valakit, ki nem érdemel meg téged.
Ki megcsalt s megbántott, ki tudja hányszor már,
kinek lelke üres, sötét és sivár.

Én nem azt kérem, hogy gyere vissza hozzám,
csak azt kérem, hogy láss tisztán.
Te jobbat érdemelnél nála, jobbat őszintét,
olyat ki rád szánná, ki akár föl is áldozná érted életét.

Mert aki könnyen sir, az könnyen feled,
aki könnyek nélkül tud feledni, az nem szeret,
de aki inkább meghal, mert nem bír feledni,
az tud csak igazán szeretni.

Oly lenyűgöző vagy, csodálatos, szerény,
ez nem szégyen, sokkal inkább erény.
Tiszta a szíved, ilyen vagy ez nem a te hibád, a
világ nem érett meg rá, nem érdemel meg egy ilyen csodát.

Az a tűz szemedben halványodni látszik,
minden egyes csalódás után, kevésbé parázslik.
Egy végzetes döfés a szívbe és megszűnik talán,
elborítja a szívedet az üres és kegyetlen magány.

Budapest. 2004.02.08.