Reszketek, mint csupasz meztelen fán az utolsó haldokló levél,
ahogyan végső táncát járja felröppen, gyengéden arcomhoz ér.
Kabátomon hirtelen fagyos őszi szél fúj át,
hideg csillagok fénye ragyogja be az éjszakát.

Néma csendjét megzavarja a talpam alatt ropogó jég zaja,
az idei év első latyakos masszába fagyott hava.
Meggémberedett görbe újaimba életet lehelni próbálok,
mindenfelé ünnepi fényeket látok, amerre csak járok.

Békés kis kertváros csendes utcáinak mélyén,
mint magányos vándor járom utamat karácsony szent estéjén.
Jégvirágos deres ablakokon áttetsző díszes fenyők állnak,
frissen sült mazsolás kuglófok, mákos bejglik illatai szállnak.

Összegyűltek a családok erre a különleges ritka estére,
meghitt nyugodt légkörben problémáikat félretéve,
békés meleg otthonukban ropogó tűz mellett,
együtt ünnepelnek szeretetben. Igen egy újabb év eltellett.

A fenyőfák alatt ajándékaikat izgatottan bontogató gyerekek ülnek,
a konyhákban az ünnepi vacsorák ízes fogásai sülnek.
Meghatottság és mosoly ül az arcokon,
együtt a család és minden rokon.

Kint csend van, semmi sem mozdul,
szemeimből lágyan egy könnycsepp kicsordul,
mégsem törlöm el, valamiért hagyom,
utamat járom tovább, hiányzol nagyon.

Feltámad bennem egy érzés, elborít a csend,
magamra hagyott és elárult minden mi számomra szent.
Mára már senki nincs ki megfogja kezem,
ki visszatart, hogy utam végtelen ne legyen.

Valami hajt előre, engedelmeskednek fáradt lábaim,
egyre csak kínoznak be nem teljesedett vágyaim,
rám törnek mélyen elnyomott, elfeledett álmaim.
Tán angyal vagyok? Csak letörtek szárnyaim...

Egy öreg bölcs azt mondta nekem,
ma csodát láthatok ha kinyitom szemem...
Ha megtalálom a jót másokban és a dolgok mögé látok,
eljön az ideje annak, hogy békére leljek, nyugalmat találok.

Budapest. 2005.11.23.