Menekült mint űzött vad ki most fáradtan tántorog,
lelkében ezer tenger viharos hullámaiként háborog,
a múlt melytől nem szabadulhat soha,
talán feledi majd míg elér oda,

Hol nyugalmat talál szegény ostoba,
magányos vándor kivel mindig az mostoha,
kinek a lelkét adta,
ki ellőt soha nem tagadta,

Az életénél is jobban szereti,
társaságát most mégis hiába keresi,
elárulta az ki számára szent,
neki most már semmit sem jelent.

Szegény dőre talán tanult végre belőle,
és múltját elrejti majd előle,
hogy milyen is volt előtte,
nem néz már hátra csak előre.

Budapest. 2005.07.18.