Csak feküdtünk kint a kertben néztük, ahogyan a hajnali nap megfesti a felhők hasát,
csendben élveztük az ébredező természet reggeli zaját, a madarak megnyugtató dalát.
Haragoszöld harmatos fűben hanyatt dőlve néztünk fel a mély tengerkék végtelen égre,
lassan kúszó kusza bárányfelhők egyvelegét próbáltuk lefordítani egy értelmezhető képre.

És lett belőlük madár, repülő vagy birka, akár egy csokor virág,
bármi amit elképzelhettünk abból amit szemünk odafenn lát.
Volt, hogy hosszú órákig csak sétáltunk az éjben és a hold fénye ölelt minket át,
átkarolva, összebújva csillagokat számoltunk míg a hajnal felváltotta az éjszakát.

És tudtuk bárhol is érjen utol minket az új nap a pirkadat,
nem számít más csak az, hogy együtt vagyunk, csupán az a tudat,
bármi is történjen semmi sem szakíthat el minket egymástól,
legyünk messze a világban bárhol, bármennyire is távol,

Mi mindig együtt maradunk mert összetartozunk,
ezért az egyetlen dologért az utolsó vérünkig harcolunk.
Ám megváltoztak a dolgok és ahogyan az évek múltak,
egymásnak tett ígéreteink a feledés homályába úgy borultak.

Mint ahogyan egy borús késő tavaszi alkonyon,
a lenyugvó nap fénye eltűnik távol a messzi nyugaton.
Hiába nélküled bármilyen szép legyen is a hajnal,
nem találok szépséget semmiben csak harcolok magammal.

Budapest. 2006.01.19.