Mályvakék szemeiben hamiskás mosollyal,
Barna sörényébe túr hosszú ujjaival,
S dünnyögi karcos baritonján: hát, nem tudom...

Ködbe vesző labirintusok bolygó táltosa ő,
Angyali alakján, melengető mosolyán
Át-meg átdereng a kétely pajkos ördöge...

Fényes, nagy lélek a kicsi szürkék között,
Egy esendő, szent őrült testébe költözött,
Ellát a lét szívének gyökeréig,
Érzi az ég, a föld, s minden világ titkait.

Saját démonai éhes légiója feszítené meg,
Egy szivárványos pengeélen táncol,
S leesik ha nem vigyáz.

Olykor serényen emeli finom keze a poharat,
S hajnalban az utcasarkon hány...
S nem látja, nem érzi saját kincseit,
Pedig felbecsülhetetlen mindahány.

Aztán gitárját felkapja, leül s dalba kezd,
S ha figyelsz, a karjaiba vesz,
Elrepít messze, messze innen,
Egy mindig érzett, de sosem látott világba,
Hol fájdalmas, édes, ragyogó sötétség honol,
Danászó démonok s kéjes angyalok járnak,
S a füledbe csörgősipkás koboldok,
S kolduló királyok furulyáznak.