Itt van egy újabb szakadás,
S jön vele az újabb tagadás.

Valami megállt,
A levegőben hált.

Álomvilágban éltél,
A valóságtól féltél.

Azt hitted, minden oly meseszép,
Hogy is lehetne ez másképp?!

Kerülted a veszélyt.
Pedig jó, a földi lét.

Mindentől óvtad magad.
Ezt, most ne tagadd!

Az élvezetből árad a kínlódás,
S minden velejáró sírás.

Ezért nem gondolsz a gyönyörre,
Nem nézel fel soha az égre.

Ám egy nap, elszállt az öröm
Azóta szüntelen fejemet töröm.

Megelégelted az egészet,
Életed elveszett.

Talán, az én hibám...
Ami biztos: a tortúrám.

Szíved állandóan bús,
Életed gyötrődésben dús.

Túl kevés volt eddig az időd,
De most eljárod az utolsó keringőd!

Szótlan végig nézem,
Érted vérzik szívem.

Az őrület pereménél,
Vérfagyasztó táncot lejtettél.

Úgy véltem te vagy tébolyodott.
Elméd a világtól összezavarodott.

És nézd: én is lecsúsztam veled a mélybe.
Irtózatos, zavarodott elmebetegségbe.

Te nem hallod?
Te nem látod?

Belakja agyvelőimet,
Markolja beleimet.

Belém döfi karmait.
Csikorgatja fogait.

Vadul kitépi szívemet,
Látom csobogni véremet.

Vadul kitépte szívemet!
Láttam csobogni véremet!